Korhatár: 12+
Besorolás: fantasy, general, original, suspense
Szószám: 8500+
Leírás: Van, amikor hátba támadnak, van, amikor elárulnak, és van, amikor nem engedik, hogy úgy cselekedjünk, ahogy szeretnénk. Ilyenkor több dolgot tehetünk. Elfogadhatjuk a segítő kezet, amit eddig nem kedvelt személyek nyújtanak felénk, vagy felkereshetjük azt, aki minden kérdésre tudja a választ. Azonban az ár néha a saját lelkünk, amit magának az ördögnek ajánlunk fel.
Elaena uralkodásának 17. éve
Már megint itt volt. Ebben az átkozott, istenverte palotában. Szerencsére, az utóbbi másfél évben, a Visenya „hercegnő” érkezése napján okozott szökési zűrzavarnak köszönhetően az apjának eszébe sem jutott, hogy magával hozza. Jó volt az úgy. Mi több, tökéletes. Most valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis elcibálta ide. Arról nem is beszélve, hogy megígérte a hercegnek, hogy itt tartózkodása alatt megint vívhatnak egymással. Helyette tett ígéretet. Amihez nem volt joga, hiába volt ő az apja, hiába csak második fiúnak született, aki nem örökölt semmit, azért ígéreteket nem tehetett a nevében. Ő legalábbis határozottan így vélekedett.
Dühösen trappolt végig a folyosón, egyenesen a kert felé, kardját maga után húzva. Jelzés volt ez mindenkinek, aki látta. Jelzés, hogy semmi kedve nem volt ehhez az egész cirkuszhoz. Tudta, hogy gyerekesen viselkedik, de nem érdekelte, a bátyja szerint amúgy sem volt több egy ostoba kölyöknél.
Ahogy befordult a következő folyosóra, kellemesen, édes nyári orgona illatát érzete, pontosan ugyanolyan volt, mint azon a napon. Azt hitte, hogy képzelődik, ám pár lépéssel később észrevette a lányt. Még csak egy apró alak volt a lépcsők előtt, amint egy ablak előtt állt és nézett valamit. Hogy mit, azt ilyen távolból nem tudta volna megmondani. Amint közelebb ért és meghallotta vívócipőjének ütemes dobolását, az egész testével felé fordult, Ő megtorpant. Kardja is hangos csattanással hullott ki a kezéből, egyenesen a csempével borított padlóra. Az üres terek többszörösen verték vissza a dobhártyasértő hangot. Döbbenten nyitotta ki, majd csukta be a száját, tátogott, mint egy partra vetett pisztráng. Tulajdonképpen úgy is érezte magát. Döbbenet tükröződött a vonásain.
Összevont szemekkel figyelte a hercegnőt, amint az több kilónyi világoszöld kelmébe bugyolálva állt előtte, fehér kesztyűvel borított ujjait pedig könnyedén fonta egymásba maga előtt. Ajkain halovány mosoly játszott, barna haja pedig már-már szőkének tetszett ott, ahol az ablakon beszűrődő nap fénye ráesett. Olybá tűnt, mintha egy szobor állna előtte, nem pedig egy húsvér lány. Azonban nem ez váltotta ki a heves reakcióját, hanem azok a fürkésző íriszek, melyek őt vizslatták. Zöldek voltak, éppen csak pár árnyalattal sötétebbek, mint a lány ruhája. Pislogott egyet, majd még egyet. Tisztán emlékezett rá, hogy barna szeme volt. Nem, mintha sokat gondolt volna a lányra, egyszerűen… emlékezett. Olyan élénken élt a kép az elméjében, mintha éppen az imént történt volna, nem pedig majdnem két esztendeje.
Visenya kuncogott rajta. Zöld szemében huncut fény csillant, mint aki lebukott, mégis vidámság bujkált a tekintetében. Nem tudta, hogy mi lehet az oka, de ez melegséggel töltötte el. Mintha bármi köze is lett volna hozzá, pedig most találkoztak harmadszor. Ostoba, megmagyarázhatatlan érzés volt ez. Voltak sejtései a mibenlétét illetően, de erre gondolni sem akart. Badarság lett volna, mi több, lehetetlen. A világban a dolgok nem működtek ennyire egyszerűen, zsenge kora ellenére ezt már alaposan megtanította neki az élet.
- Szóval észrevetted - szólalt meg végre valahára. Nemcsak a szemében, de a hangjában is vidámságot vélt felfedezni. A hercegnő leplezetlenül jól szórakozott. - Te vagy az első - változott meg hirtelen a mosolya, a tekintete és hangja is. Édes istenek, a hangja! Végtelenül ismerős mellékzöngéje volt. Ő is hallotta ilyennek a sajátját. Magány. Hasított belé a felismerés egy pillanat alatt, még gondolkodnia sem kellett. Tudta, pontosan tudta milyen, hiszen érezte, mikor alig egy esztendeje a húga meghalt, az anyja folyton sírt, az apja és a bátyja pedig minduntalan a palotában voltak. De miért lett volna magányos Visenya? Akit minden bizonnyal körül rajongtak; itt a palotában és korabeli lányok társasága vette körül, ha pedig nem ők foglalták le, akkor valószínűleg a herceggel és a királynővel töltötte a többi idejét.
- Tudod, elég nehéz elsiklani afelett, ha az embernek az egyik pillanatban barna, a másikban pedig zöld szeme van - fonta keresztbe maga előtt a karjait, mintha valami nagyúr lett volna. Még ő is érezte, hogy a hangja túl gőgösen és tudálékosan hangzik, de már nem tudta visszaszívni a szavait, ahogy a hangnemén sem változtathatott. Visenya azonban meg sem rezdült, mintha nem tanúsított volna felé illetlen viselkedést. Szemében ugyanazok az érzelmek keveredtek, mint korábban. A tekintete valahogy túlságosan öregnek tűnt egy tizennégy éveséhez képest, ahhoz képest, amilyennek először látta. Már nem az a pajkos kislány volt, aki elesett benne. Vajon mit tettek vele a palotában az elmúlt két évben?
- Pedig még senki sem vette észre. Több száz ember néz rám, de valahogy olyan, mintha egyik se látna igazán engem, csak a kedves mosolygó babát, akit látni akarnak. Egy, a herceggel közös találkánkon rózsaszín volt a szemem, ő azonban észre sem vette. A vívásról, a lovakról és a hatalomról beszélt, én meg csak mentem mellette és hallgattam, ahogyan azt elvárják tőlem - vonta meg a vállát, mintha az egész semmiség lenne, ennyivel el lehetne rendezni.
Nem szakította félbe Visenyát, inkább csak állt, egyik döbbenetből a másikba esve. Őszintén meglepődött. Sosem gondolta volna, hogy ilyen érzések kavaroghatnak benne. Nem hitte, hogy egy lánynak ekkora teher lenne ez az élet. Hiszen, az ő nézetei szerint mindene megvolt, amire vágyhatott. Díszes ruhák, cicoma és pompa. Felszínes gondolatok voltak ezek, de tizenhat évesen pontosan annyira érdekelték ezek a lányok, hogy megállapította róluk, hogy szépek-e vagy sem, aztán ment tovább a maga dolgára.
- Hogyan…? - kérdezte, bár a válasz a maga nemében egyértelmű volt. Mégis a lány szájából kellett hallania.
- Mágia. Mágus vagyok - felelte nyugodtan, egy tincset a füle mögé igazítva, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. De nem volt az, főleg nem itt, a Birodalom szívében. Nem, mintha tiltott lett volna a mágia, de jó szemmel sem nézték. Ez nem Faylere volt, ahol a hadseregben két-három varázst birtokló is szolgált.
Valahol azonban, a döbbenetének mélyén, végtelenül nevetségesnek és szomorúnak találta, hogy ennyire nem foglalkozott senki vele. Tényleg nem kezelték volna többnek, mint egy szépséges tárgyat, ami egyszer majd a koronahercegé lesz? Lényének egy része határozottan sajnálta a lányt, talán még egy picit sorstársaként gondolt rá. Azonban ezt az apró szegletet elzárta valahová jó mélyre, nem volt rá szüksége. Nem kellett neki. Mit kezdhetett volna vele, főleg most, mikor arra készült, hogy felmossa a zöld gyepet ő királyi fenségével. Erre a küzdelemre edzett az elmúlt másfél évben, ha másra nem, akkor legalább erre jó volt az a magány, amire kárhoztattak. Amire Visenya miatt került, sőt! Ő legalábbis jobban szerette a lányt okolni, mint tulajdon önmagát. Ez a fellángoló utálat pedig elég volt ahhoz, hogy félresöpörjön mindent, amit korábban érezni vélt.
- Nem érdekel, a te dolgod - lehelte nemtörődöm hangon, miközben lehajolt a kardjáért, majd felegyenesedve erősen megszorította azt. Koncentrálnia kellett, nem pedig a királyi család játékbabájával és annak érzelmeivel foglalkozni.
Azt hitte, a lány mond majd valamit, azonban meg sem mozdult. Talán a másodperc törtrészében mintha szomorúságot vélt volna felfedezni a zöld íriszekben. Mire azonban pislantott egyet, a lány ismét ugyanazzal az illedelmes, úrilányos mosollyal állt előtte, mint eddig, talán kicsit távolságtartóbbnak tűnt, de más változást nem látott. Vagy képzelődött, vagy nagyon jó pókerarca volt.
- Ha megbocsájt - biccentett, majd lépett egyet-kettőt, és elhaladt a lány mellett. Bódítóan édes orgonaillat lengte körül, tisztán érezte, mikor pontosan mellette volt. Igyekezett nem mutatni semmilyen érzelmet, csak minél hamarabb eltűnni onnan, hogy visszamerülhessen a saját gondolatai közé. Távol ettől az istencsapásától.
- Tudja, hogy tavasszal el volt törve a lábad, és még mindig gyenge. Arra fog támadni a győzelem érdekében - fordult utána a lány, hallotta amint az anyagok egymáshoz érnek, majd susognak a levegőben. Ismét megtorpant. Visszahúzta a lábát, mellyel már majdnem rálépett az első lépcsőfokra. Hirtelen egyszerre fázott és melege volt. Ökölbe szorította a kezét és remegett dühében.
- Ki… Kayden - suttogta letaglózva az egyetlen ember nevét, aki elárulhatta, aki kapcsolatban állt a koronaherceggel, és tudott a történtekről. Mi több, egyenesen ő tehetett róla. Hirtelen már nemcsak az örökössel, de annak címeres cimborájával is fel akarta szántani a palota udvarát. Ez az eshetőség azonban egyre távolabb és távolabb kúszott tőle. - Minek mondtad ezt el nekem? - dörrent rá a lányra a lehető legbarátságtalanabb hangján. Hirtelenjében jobban gyűlölte őt, mint az árulót, aki tönkretette a győzelmi esélyeit. Mit játszadozott itt vele a kis játékaival? - Azt akarod, hogy…
- Vylaris sem teljesen egészséges. Két napja meghúzta a bal vádliját, valamint az apám azt mondja, ritka gyenge a védekezése, főleg, ha felülről és alulról érkeznek a támadások, csak szemből tudja jól hárítani őket - szólt olyan határozott hangon, mintha már most ő lett volna az ország királynője, nem csak egy rangon aluli nő lánya, akire rámosolygott a szerencse.
Hazudsz. Akarta kiáltani neki, azonban nem tudta, a torkára fagyott a szó. Szerencsére ez sosem derült ki, ugyanis pont ezzel egyidőben jelent meg a színen egy lihegő udvarhölgy, aki a hercegnőt kereste. Ő sem volt rest, amíg a lány a ziháló nő felé fordult, kettesével szedve a lépcsőket, elhagyta az emeletet. Nem tudta, mit akarhatott a szolgáló, de nem követték őt lefelé. Hála a Magasságosnak!
Gondterhelten simította hátra kócos, szőke fürtjeit. Még mindig remegett az idegtől. Dühös volt Kaydenre, Vylarisra és magára. Azért, ahogy viselkedett. Illetlen volt vele, megint. Holott nem szolgált rá, most nem. Szinte hallotta, ahogy az édesanyja megfeddi ezért, és minden szava jogos is lett volna. Az igazság az, hogy nem volt benne biztos, hogy a lány hazudik. Sőt, csak egy vékony hajszál választotta el attól, hogy elhiggyen neki mindent, amit mondott. Azonban ennek semmi értelme nem volt, magány ide vagy oda, miért segítene neki a koronaherceg menyasszonya? Főleg azok után, ahogy beszélt vele. Olybá tűnt, mintha a lánnyal kapcsolatban semminek se lenne értelme. Talán így is volt.
* * *
Kayden uralkodásának 5. éve
Hirtelen olyan érzése volt, mintha még a levegő is megállt volna körülöttük. Lehet, sőt, szinte biztosan csak képzelődött, de mintha minden beledermedt volna az adott pillanatba. A szél, a madarak éneke, még a sóhaj is. Olybá tűnt, semmi és senki sem létezett ezen a világon ebben a pillanatban, csak ők ketten az apró, eldugott kertben. Abszurd, ólomsúllyal ránehezedő érzés volt ez, olyan, ami bebújt a bőre alá, és nem hagyta békén. Különös mód azonban nem volt kellemetlen, inkább melegséget árasztott. Ismerős, jóleső melegséget. Azt azonban bárhogy is próbálta felidézni, mikor és hol tapasztalt ilyet korábban, sehogy sem ment neki.
Bár gondolatai ezer meg egy felé száguldoztak, igyekezett koncentrálni a jelenre is. Mély levegőket véve próbált nyugalmat és határozottságot erőltetni magára miközben a király - a zsarnok, az elnyomó - tiszta, mélykék szemeibe nézett. Azokba az íriszekbe, melyekben megannyi érzelmet vélt felfedezni. Döbbenet, aggodalom, fájdalom, düh és még valami megmagyarázhatatlan is vegyült mindezekbe. Hála, végtelen mély hála. Ania nem értette, szinte biztos volt benne, hogy ezek nem az ő személyének szólnak, sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy csak egy jelentéktelen lány, egy senki volt itt, egy szolgáló, ha úgy tetszik, aki nem árthatott a minden bizonnyal hőn szeretett kertnek.
- Ki vagy? - ismételte meg a kérdést. Hangja keményen csengett, már-már fenyegetően, ám a szeme ezzel továbbra sem volt összhangban, érzelmek sűrű örvénye kavargott benne. Mintha külön életet éltek volna.
- Én… - lehunyta a szemét. Rendbe szedte a csapongó, áruló elméjét, majd kifújta a tüdejében felgyülemlett levegőt. Észre sem vette, hogy idáig visszatartotta. Végül azt mondta, amit mondania kellett. - Ania. Ania Rees, Őfelsége - hajolt meg, ahogy azzal kezdenie illett volna, hiszen bármit gondolt is, az most nem számított. Éppen az ország törvényesen megkoronázott uralkodója állt előtte. Az a király, akinek a nevében és jelenlétében ennél kevesebbért is végeztek már ki embert.
Nem mozdult, enyhén előre dőlve állt, kezeit a kabátja előtt kulcsolta össze, szemével szigorúan a füvet nézte. Kellemes, orgonaillatú szellőt fújt a szél. A világ mintha újra megmozdult volna. Fellélegzett. Ismét érezte a meleg levegő cirógatását az arcán, és hallotta az éjjeli bagoly egyenletes, nyugalmat árasztó huhogását. Igen, a világ ismét zavartalanul folyt tovább a medrében, mintha semmi sem történt volna. A szívverése is lassulni kezdett. Bizonyosan csak a rettegés tréfálta meg, az adrenalin érdekes dolgokra volt képes.
- Ismerős név - jött végül a vontatott, rideg válasz. Óvatosan, lopva felpillantott, a király kék íriszei már tükröztek semmilyen érzelmet. Pontosan ugyanaz az üres, lélektelen szempár mustrálta őt, melyet évekkel ezelőtt a kivégzésen is látott. A világ valóban helyreállt. Valahol, a lelke mélyén mégis a sajnálat apró lángja pislákolt fel benne. Nem tudta mire vélni.
Kayden Calearis nem mozdult, háta mögött kulcsolta össze két kezét, kihúzta magát, majd nyíltan végig mérte őt. Mintha csak azon tanakodott volna, hogy melyik hóhért bízza meg azzal, hogy elválassza a fejét a nyakától. Az ajkába harapott. Nem tudta eldönteni, hogy most választ vár-e tőle, vagy sem. Fémes ízt érzett a szájában, a fogával minden bizonnyal felsértette a vékony bőrét.
- Mindegy. Mit keresel itt? Ide még a feleségem sem léphet be a személyes engedélyem nélkül, ezt mindenki nagyon jól tudja a kastélyban. Mit keres itt tehát egy… lány?
- Flora Doyle alkalmazottja vagyok, ő kért meg, hogy az esti órákra való tekintettel lássam el ma én a szükséges feladatokat, Őfensége.
Hümmögést hallott. A király gondolkozott valamin, majd pedig elindult. Felé. Léptei halkak voltak és puhák, mint egy macskának. Egy harcedzett férfihoz tartoztak, egy olyan férfihoz, aki egykor minden bizonnyal jó vívó volt, és ügyelnie kellett arra, hogy mikor hová teszi a súlypontját. Valahogy ez a tudat nem hozott számára megnyugvást, inkább még feszültebbé tette, mert ha a király jó harcos volt, az azt jelentette, hogy még kevesebb az esélye a menekülésre, ha arra kerülne a sor. Már pedig nagyon úgy nézett ki, hogy szüksége lesz erre.
Mikor Őfensége megállt előtte, láthatóan összerezzent, ezért pedig gyűlölte magát. Gyengének tűnt. Összeszorította a szemét, és minden eddigi bátorságát sutba dobva, tíz éve először, elmondott egy fohászt. De nem az életéért imádkozott, hanem azért, hogy bármi is jön most, ne fájjon. Pont ezért lepődött meg annyira, mikor a várt reakciók helyett ujjakat érzett az állán. Puha, kard okozta, soha nem múló bőrkeményedéssel borított ujjakat. Régről, jó régről emlékezett egy Kaydenre. Nem ismerte túl jól, csak néhány szót váltottak, illedelmes, kötelező csevejek keretein belül. Mégis, akkor nem hitte, hogy kegyetlen ember lenne. Nem olyan ember látszatát keltette. Most, ahogy a király lassan emelte fel a fejét, ebbe a régi, megfakult képbe kellett kapaszkodnia.
Ahogy ismét egymás szemébe néztek, továbbra sem látott a hidegségen kívül mást. A szem a lélek tükre, ezek alapján ennek a férfinek nem volt lelke. Üres volt. Valahol egy benső hang mégis azt mondta neki, hogy ostobaság. Ősi hang volt ez, egy suttogás, mintha csak egy fal választotta volna el őket, de mégis hallotta. Érezte. Talán ezt hívják hetedik érzéknek, női ösztönnek, vagy valami másnak, aminek a neve ott volt a nyelve hegyén, de nem jutott eszébe. Azonban a megnevezése tulajdonképpen édes mindegy volt számára, amíg igazat súgott.
A király szólásra nyitotta jól láthatóan kiszáradt ajkait. Mondani akart valami. Ania levegőt is elfelejtett venni. Csak ne a halálos ítélete legyen az!
- Fenség! - tépte ketté a pillanatot egy kísértetiesen ismerős bariton. Lloyd tanácsos. Pupillái tágra nyíltak. Ha eddig csak félt, akkor most egyenesen rettegett. Egy dolog volt farkasszemet nézni a királlyal, egy másik pedig lebukni. Hirtelen a kivégzés gondolata meglepően kecsegtetőnek tűnt.
A tanácsosnak egészen kevés szava, vagy éppen kérése volt hozzá és a többi Reeshez, Aryant leszámítva persze, felé más elvárások voltak érvényben. Ezek mindenesetre a maguk nemében egyszerűek voltak, óvatosságra és túlélésre intették őket. „Kerülni a Kayden Calearist, bármibe is kerül.” Szólt az első pont. Végtelenül könnyű szabály volt ez, hiszen Őfensége nem keveredett a kisnemesekkel, főleg nem az olyanokkal, akik bár segítséggel ugyan, de fent maradtak, ám közeli kapcsolatban álltak a Velair családdal.
Ha meglátja őt, akkor… nem akarta tudni, hogy mit szólt volna ehhez Micah, Aya és Aryan, de az biztos, hogy nem repestek volna az örömtől. Tény és való, a tanácsosnak sem itt kellett volna lennie, hanem Aryannal a lázadók gyűlésén. Ez azonban olyasmi volt, ami a legkevésbé sem érdekelte, akkor és ott nem. Hiszen nem az idősödő férfi tartozott elszámolással a szedett-vedett családja felé.
Tekintetében minden bizonnyal rémület tükröződhetett, mélyebb, mint eddig, ugyanis Őfensége bosszúsan összevonta a szemöldökét, majd lemondóan sóhajtott egyet. Bármit is kívánt mondani, azt most egy ideig - Ania reményei szerint az örökkévalóságig - magában kellett tartania.
- Megyek - szólt végül hideg hangon, majd minden szó nélkül elengedte a döbbent lányt. Mintha ez a közjáték meg sem történt volna, hátat fordított neki, és elindul abba az irányba, ahonnan korábban is érkezhetett. A tanácsos felé. Tehát két bejárat van. Állapította meg kábán, majd mikor meghallotta az ajtó csapódását, kocsonyaként remegő térdei feladták. Eddig észre sem vette, hogy gyakorlatilag férfi tartotta őt a lábán.
Nem tudta volna megmondani, hogy meddig ült a fűben, mire teljesen megnyugodott. Csak úgy, mint az ország túlnyomó részének, határozott elképzelése volt a királyról, ezek pedig nem egy kellemes, jól nevelt férfit ábrázoltak, sokkal inkább egy, az ország életét megkeserítő zsarnokot. Ám most kellemesen csalódott. Nem mintha Őfensége kedves lett volna vele, sokkal inkább a furcsa és különös szavak illettek a történtekre. Azonban élt, lélegzett, mindezt pedig nem egy cellában a kastély alatt. Ez már bőven több volt, mit amiben reménykedni mert.
A munka azonban várta. Tulajdonképpen már az is furcsa volt, hogy Flora eddig nem jött vissza. Lehet otthagyta a vén boszorkány?
Elmondhatta magáról, hogy a szerencse ezen a napon, valami különös csoda folytán mellé szegődött. Ezen az érzeten pedig az a kis alak sem változtatott, aki az ajtóban hagyott zsákjánál talált.
A kisember díszes ruhát viselt, nadrágjának alját azonban sárfoltok díszítették, szőke haja pedig kócosan meredt ezerfelé, mintha sohasem találkozott volna fésűvel. Pedig Ania teljesen biztos volt benne, hogy reggel gondosan megcsinálták a nemes úrfi frizuráját, bárki is legyen ő. Nem szólt hozzá, legalábbis nem egyből. Inkább nézte, ahogy a gyerek érdeklődve vizslatja a számára ismeretlen, talán még sosem látott dolgokat.
- Szeretnél segíteni? - bukott ki belőle a kérdés. Hangjának hallatán a fiú összerezzent, majd ijedten kapta fel a tekintetét. Íriszei rémülten jártak ide-oda. Mintha kiutat keresne vagy valakit, aki mögé elbújhat.
- Ki… ki vagy te? Még sose láttalak erre - pillantott felé óvatosan. Ania éppen csak le tudta nyelni a döbbent megnyilvánulását, melyet határozottan nem gyerekfülnek szánt volna. Nemcsak egy egyszerű nemes fia tévedt arra, ó nem. Ha a szemét nem is, de a haját és az arcának főbb vonásait az édesapjától örökölte. Kai Calearis, az ország ifjú trónörököse állt vele szemben. Előbb az apja, aztán a fia. Ennyit a szerencséről. A kisfiú hangja és kisugárzása azonban még közelében sem volt az apjáénak. Míg a királyé hideg volt és érzelemmentes, addig a fiáé bizonytalan, már-már félelemmel teli. Mintha bármi rossz történhetne vele itt, a kastély a falai között.
- A kertész segédje lennék - guggolt le elé, hogy egy vonalba kerüljenek. - Ania - nyújtotta felé a kezét, mire a kisfiú felvonta a szemöldökét.
- Neked nem kéne meghajolnod előttem? Mindenki ezt csinálja.
- Majd, ha király leszel - felelte nyugodtan, mosolyogva, magában hozzátéve, hogy ha a lázadókon múlik, akkor ez sohasem valósul meg. Csak remélhette, hogy a hatalomátvételkor a fiú életben marad, és nem jut arra a sorsra, amire a város sötétebb bugyraiban az apját ítélték. Hiszen még fiatal volt és meglepően ártatlan. Semmiről sem tehetett. Arról nem is beszélve, hogy egy újabb királyi család lemészárlása ugyanolyan állapotokat szült volna, mint amilyenek amúgy is voltak. Akkor pedig mitől lett volna jobb a következő király, mint Kayden vagy az apja? Változás kellett az országnak és új, kikövezetlen utak, nem még több halál. Abból már eleget láttak az emberek.
- Szóval, segítesz? - ismételte meg a kérdést Ania, olyan nyugodtan, mintha nem a koronaherceg állt volna vele szemben. Annyira más volt, mint amilyennek lennie kellett volna, hogy egyszerűen nem is tudott rá úgy gondolni. A fiú egyenesen ránézett, majd leplezetlenül végigmérte. Hosszan, már-már kellemetlenül nyíltan mustrálta a királynőtől örökölt zöld szemeivel, majd az eddigiekhez képest meglepően határozottan bólintott.
- Az apukám bántani fog, ha bántasz. Menjünk, harcra fel - kiáltotta izgalomtól csillogó szemekkel és felszegett állal, mintha csak egy csapat admirálisa lenne, majd hangosan kopogó léptekkel indult a kert felé. Vajon mennyire lehetett magányos egyedül, egy elfoglalt édesapa és egy beteg édesanya mellett, hogy ennyire feldobta a száraz levelek leszedésének lehetősége? Tűnődött el a kisfiú aswori címerrel borított kabátjának hátát nézve.
* * *
Kai Calearis meglepően jó társaságnak bizonyult. Hét éves kora ellenére kifejezetten okosnak tűnt. Bár tény, maga Ania nem nagyon érintkezett gyerekekkel, így csak elképzelései voltak arról, hogy milyennek kell lennie egy hét évesnek. Önmagából nem indulhatott ki, nem lett volna releváns példa.
Olybá tűnt, a kinézetén kívül a fiú nem sok mindent örökölt az édesapjától. Érdeklődő volt, nyitott és rendkívül óvatos. Olyan lassan tépte le az elszáradt leveleket, ahogy csak tudta, mivel így nem okozott nekik olyan nagy fájdalmat, hiszen a növények éltek. Kai legalábbis így magyarázta neki, mikor rákérdezett. Furcsamód szótlan is volt. Nem kezdeményezett beszélgetést, csak egy-egy kérdést tett fel, ezek is inkább Ania kilétére és a virágok megfelelő vágására vonatkoztak. Azonban, ha felőle érdeklődtek valamiről, némi gondolkodás után, még ha körültekintően is, de válaszolt. A szüleit viszont nem hozta szóba, mintha szándékosan kerülte volna azt, hogy beszélnie kelljen róluk. Bár abszurd volt, de kicsit úgy érezte, mintha ők ketten hasonlítottak volna.
Ania gondolatai még akkor is a kisfiún, és annak magányt sugárzó zöld szemei körül forogtak, mikor nem sokkal a templom harangjának megkondulása után belépett a házuk ajtaján. Beleborzongott a kellemes, jóleső melegbe, ami fogadta. Egyszerűen maga volt a megtestesült mennyország a kinti hideghez képest. Azonban tény, a király kertjét nem múlta fölül. A fákat, az orgonabokrokat és a friss, tavasz végét idéző, nyár ígéretét hordozó szellőt. Talán még magának sem vallotta be, de őszintén sajnálta, hogy többet nem láthatja, nem érezheti, hiszen nem ő volt a felelős értük, a mostani csak egy kivételes alkalom volt.
- Végre megjöttél - hallott meg egy türelmetlen hangot. Oldalra fordította a fejét, a nappaliba vezető ajtón pedig Aryant barna üstökét látta felbukkanni. Kócos volt, az arca maszatos, minden bizonnyal a vacsorájától. Szemeiben azonban izgatott csillogást és valami ismeretlen, eddig kihunytnak hitt tüzet vélt felfedezni.
- Te értél haza korán - vetette azért oda, miközben a szatyrát ledobta a földre, mert Flora valóban otthagyta a palotában, egyedül, és végre megszabadult a kabátjától. Minek is fizettek bejárónőt?
- A mai nap nem volt hosszú, csak a vezetőkkel és Lloyddal tárgyaltunk, két óra sem volt az egész, de erről már mind-mind beszámoltam volna, ha időben itthon vagy. Miért mentél el egyáltalán? - pillantott a korábban ledobott csomagra.
- Árultam a testem az utcasarkon - válaszolt nyugodtan, figyelmen kívül hagyva a sértett, már-már számon kérő hangnemet. Aryan volt az utolsó ember ebben a házban, akinek mesélnie kellett, vagy éppen mesélni akart arról, hogy mit és miért tett. Azért azonban hálás volt, hogy láthatóan Micah nem tartott beszámolót arról, hogy merre járt az este folyamán.
- Nem kedvelem azt a nőt - fintorodott el, mikor meglátta, hogy valójában miket is rejtett a csomag. Lássuk be, nem volt nehéz kitalálni, mit is csinált valójában. - Mindegy - legyintett, mikor Ania szólásra nyitotta a száját, hogy ismét belemenjen egy parttalan vitába. - Vedd le a cipőd, aztán gyere be, nagyon sok mesélni valóm van - kacsintott rá, olyan sugárzó izgalommal, mint egy ajándékát váró gyermek, majd eltűnt a nyílásban. Hihetetlen volt számára, hogy egy majdnem harmincéves férfiról volt szó.
A lány utálta bevallani, de az, hogy boldognak látta őt, jó érzéssel töltötte el, kellemes melegség honolt a szíve tájékán. Igen, tagadhatatlanul volt közöttük valami megfogalmazhatatlan. Szerette Aryant, sokat jelentett neki, ezt nem tagadta, nem is kívánta, azonban szerelemnek sem hívta volna az érzést, hiszen nem volt mindenek feletti és mindent elsöprő. Olyan, amilyennek mindenki szerint lennie kellett volna. „A szerelem… leírhatatlan. Nem tudom neked elmondani milyen, de hidd el rá fogsz jönni, ha szerelmes vagy. Mert akkor egyszerűen mindent feladnál érte, rangot, pénzt, akár az életedet is. Bármit.” Mondta egyszer régen az édesapja, ő pedig hinni akart neki, akkor és most is. És az istenek lássák a lelkét, akármennyire is fontos volt neki, nem ugrott volna a távoli rokona és egy kard közé sem.
Akármennyire is igyekezett, jó pár percet így is igénybe vett, mire teljesen elkészült. Amint belépett a gyertyafény borította helyiségbe, biccentve köszöntötte az ott ülő Ayát és Micah-t. Utóbbira csak futó pillantást vetett, nem volt kíváncsi arra a tekintetre, amit minden bizonnyal kapott volna, és meg is érdemelt. Inkább csak kényelmesen elhelyezkedett a szabad kanapén, majd vett egyet az asztalon elhelyezett kekszek egyikéből. végül pedig ráérősen, mint akit nem szólítottak fel a sietésre, a kandalló előtt fel-alá járó Aryanra szegezte a tekintetét, jelezve, hogy kezdheti a beszámolóját, ha akarja.
Féloldalas mosollyal vette tudomásul, hogy a folt még mindig ott volt az arcán. Annyira jellemző.
- Tehát most, hogy végre mindenki megérkezett, kezdhetjük - csapta össze a tenyereit, továbbra is csíkot vájva a szőnyegbe. - Ez nem egy olyan gyűlés volt, amire számítottam, számítottunk. Az egy hét múlva lesz, ez csak egy előtanácskozás volt a lázadó csoportok vezetőivel. Nem tudom, tudtátok-e, de a városban több pont is van, ahol az ellenzők tömörülhetnek. Most arról esett szó, hogy én miért vagyok ott a „nagyok gyűlésén”, de ahogy ez tisztázásra került, egyből Kaydenre terelődött a téma. Lloyd tanácsos szerint éppen egy olyan törvényjavaslatot kíván átnyomni a királyi gyűlésen, mely jogot adna neki és a katonáinak, hogy bárkit kivégezzenek, aki gyanús. Tárgyalás és minden nélkül. Elég, ha valaki valami megkérdőjelezhetőt csinál, vagy csak kiejti a Veliar nevet, és… - nem fejezte be, mély levegőt vett, a szemeiben a düh tüze lángolt, a kezét pedig ökölbe szorította. Olyan erővel, hogy a keze onnan, ahol Ania ült, hófehérnek látszott.
- De… a tanácsos, ugye ezt nem fogja hagyni? - kérdezte rémülten Aya. - Nem hagyhatja, Hanae drágám, ugye nem? - pillantott Ania felé. Nem reagált egyből, hiszen ő nem Hanae volt, a hercegnő meghalt tíz évvel ezelőtt. Maguk alá temették a romok, vagy lekaszabolták, mint a családja többi tagját. Azt, hogy mi lett vele pontosan, nem tudták, Aya zavarodott elméje azonban nem mindig tudta ezt feldolgozni. Főleg mióta egyszer „látni vélte” a városban. Mintha ritkák lettek volna a szőke hajú, kékszemű lányok az utcákon.
- Persze, hogy nem - tette végül a kezét nyugtatólag nagynénje alkarjára. Nem akart veszekedni és belemenni abba, hogy ő nem Hanae hercegnő, még csak nem is hasonlít rá.
- Még szép, hogy nem - kontrázott rá Aryan, és mintha Micah is helyeslően dünnyögött volna az italába. Ennyi láthatóan elég volt ahhoz, hogy a nőből áradó feszültség tovaszálljon, a testtartása elernyedjen. Meleg tenyerét pár másodpercig Ania kezén pihentette, megpaskolta azt, majd ismét hátradőlt a fotelban.
- Van egy tervünk, egyszerű, de nagyszerű - folytatta halkan, mintha a szemében égő láng hirtelen feketére váltott volna. - Bár számomra is furcsa és minduntalan meglepetéssel szolgál, de Kayden valóban mágus. Ezért Társa is van - kúszott kegyetlen mosoly az ajkaira -, ez pedig azt jelenti, hogy egyszerűen megkeressük, elfogjuk és megzsaroljuk vele.
- És hogy jöttök rá, ki az? Megkeresitek az összes varázserővel bíró embert a földön? - vonta fel a szemöldökét Ania. Hangjából érezhetően gúny és szarkazmus áradt. Ő maga nem sokat tudott a mágiáról és annak mibenlétéről, a Kötelékről azonban mindenki halott az ismert világban. Hiszen különleges kapocs volt ez, olyan, amilyet mindenki szeretett volna. Ez azonban nem feltétlen volt romantikus, hiszen ez kialakulhatott bárkik között, szülők, testvérek, unokák és nagyszülők, újszülöttek és haldoklók között. Nem válogatott. Azt azonban, hogy ez mi alapján történt, állítólag senki sem tudta megmondani.
- Megint csak butácska vagy - nézett rá gyengéden, elnézően, mintha megint valami egyértelműt kérdezett volna. Ezért egyszer biztosan meg fogja ütni, az nem kérdés. Csak találjon rá megfelelő alkalmat. - Hiszen tudjuk, ki az, vagyis… ez nem egészen pontos. Lloyd tanácsos tudja ki az, de még nem osztotta meg velünk ezt az információt. Azt mondja, veszélyes lenne, ha lebukunk, és ha rájönnek, hogy tudjuk, ki az, akkor biztonságos helyre viszik, és azok, akik túlélik, mindent kezdhetnek elölről.
- Meg akarjátok ölni?
- Nem tudom Micah - vakarta meg a tarkóját Aryan. - Én… mindegy, nem tudom, nem esett róla szó - zárta le a témát határozottan, mire a férfi csak bólintott, majd töltött magának még egy pohár italt. - Azt, hogy mikor lépünk akcióba, egyelőre nem árulhatom el nektek, ahogy azt sem, hogyan. De időben megtudtok mindent. Itt és most pedig, hogy végre belekerültem a dolgokba, megígérem nektek, hogy mindent el fogok követni azért, hogy helyreálljanak a dolgok, és erre már nem kell sokat várni - nézett rájuk olyan komolyan, amilyennek Ania talán még soha sem látta őt. Hirtelen nem tudta eldönteni, ez jót jelent e vagy sem.
* * *
Ania még órákkal később is a hallottakon gondolkozott. Az ódon házban csend honolt, a házvezetőnő motozásán, az ablakon beszűrődő éjszakai hangokon és a tulajdon, szánkázó gondolatain kívül mást nem lehetett hallani. Az első kettő azonban természetes hozzátartozója volt a késő esti óráknak, az utóbbit pedig megszokta. Az igazság az, hogy aludni szeretett volna, fáradtnak érezte magát, kimerültnek, azonban valamilyen oknál fogva képtelen volt a pihenésre. Egész testében izgatott bizsergést érzett, egyszerre volt ez ismerős, ismeretlen és ijesztő, hiszen reagált valamire, azt azonban nem tudta, hogy mire, ahogy az sem, hogy miért.
Megfordult az ágyban. A takarója ólomsúllyal nehezedett a vállaira, pontosan úgy, ahogy a magány, amit ez a szoba, ez a ház gyakran árasztott magából. Hiába töltötték meg élettel, valahogy az mégsem tűnt valódinak, mintha csak egy színjátékot játszottak volna, aminek egyszer vége szakad.
Felült, belátta, hogy értelmetlen forgolódni, vagy csak tettetni az alvást, azonban a gondolataival sem akart kettesben elkölteni egy éjszakai teát. Ijesztően könnyű és természetes volt megtenni a következő lépést. Mintha ez lett volna a normális. Lehet az is volt. Suta mozdulattal rúgta le a takarót, bújt bele a papucsába, majd bugyolálta magát a köntösébe. Szorosan összehúzta. Nem volt hideg, a kandallóban lobogott a tűz, ő mégis reszketett.
Halk léptekkel tette meg az ágy és az ajtó közötti távot. Nem nézett sem jobbra, sem pedig balra, nem akart szembesülni sem a tükörképével, sem mással. Majd holnap. Ahogy kilépett a folyosóra, megdörzsölte a felkarját, még mindig a csontjaiban érezte a hideget. Két ajtó, Aya és Micah szobája. Ennyi választotta el őket. Annyiszor megtette már ezt az utat, hogy félálomban, emlékezetből is megjárta volna. Most azonban tétovázott, előre-hátra ringatózott, és a régi, még holdfényben is látványosan kopott szőnyeget mustrálta. A rojtokat, a világos foltokat és a koszt, amit már semmi sem hozhatott ki belőle. Nem kellett felnéznie, tudta, hogy a falak is ilyen állapotban voltak. A képeken por ült, némelyik szakadt is volt. Itt is minden magányosnak és lehagyatottnak tűnt. Hiába voltak itt, mintha a ház tudomást sem vett volna erről. Ania is így érezte magát. Lépet egyet előre. Pillanatokon belül kopott, karcolások borította ajtaja előtt állt, a keze a kilincs felett lebegett. Csak egy mozdulat, ennyit kellett volna tennie, és bent volt. Nem jó ötlet! Suttogta ismét egy ismerős, ősi hang. Majdnem felnevetett. Ő is tudta, hogy nem az, de szüksége volt rá. Az egyedüllétnél most minden jobbnak tetszett.
Óvatosan nyomta le az ajtó kilincsét, az mégis árulkodóan hangos kattanással zavarta meg az éjszaka csendjét. Várt egy kicsit, majd a lehető legkisebbre tárva az ajtót osont be rajta. Nem fordult egyből hátra. Hirtelen már maga sem tudta eldönteni, hogy mit szeretne.
- Ott fogsz állni egész este? - simult bele a puha éjszakába egy csábító, már-már doromboló hang. Libabőrös lett.
- Talán - fordult az ágyán könyöklő férfi felé féloldalas, hetyke mosollyal. Ugyan be volt takarva, de csak derékig, így tisztán kivehető volt félmeztelen, izmos mellkasa, melynek legtöbb szegletét Ania pontosan ismerte. A vékony hegeket, anyajegyeket és az izmok okozta domborulatokat.
- Ez igazán szomorú, akkor feleslegesen készültem.
- Oh, tehát vártál rám? - kérdezte ártatlanul, a háta mögé rejtve a kezeit. Lassú, andalgó léptekkel közeledett. Aryan nem válaszolt, csak végigmérte, ez egy egyértelmű igen volt. Mozdulatai kínzóan lassúak voltak. Minden lépés után várt, mintha gondolkozna. Macska-egér játék, így vagy úgy, de mindig ezt játszották. Egy újabb lépés előre, újból szólásra nyitotta a száját, hogy ingerelje még egy kicsit a fiút, ám mondandója helyett csak egy meglepett hang csúszott ki a száján, majd hátralépett. A puha, ám fakó szőnyegen rálépett valamire, ami nem odavaló volt. Egy papírra, állapította meg, amikor lehajolt a narancssárgán virító cetliért.
- Ez micsoda? - huppant le az ágy szélére, le sem véve a tekintetét távoli rokonáról, elengedve a korábbi játszadozást. A pillanat tovaszállt a semmibe. Aryan nem válaszolt, csak összeszorította a száját. Tehát nem kellett volna megtalálnia ezt a cetlit. Vonta le az egyértelmű következtetés Ania. Jó, ez érdekesen hangzik.
- Semmi - válaszolta végül. - Csak szemét.
- Hát persze - búgta a lány. - Na, mondd el.
- Hagyd ezt abba, ne üsd bele az orrod a nagyok dolgába - nyúlt leplezetlen ingerültséggel a lány keze után, hogy visszavegye azt, ami az övé. Lassú volt azonban, csak a levegőbe tudott markolni, mivel Ania óvatosan a kezébe zárta a papírt, majd nekidőlt az ágy támlájának, elrejtve ezzel a kezét a másik elől. - Összegyűröd - szisszent fel Aryan. Tényleg fontos lehetett ez a valami.
- Csak mondd el, és visszakapod a papírodat, és mást is - mosolyodott el óvatosan, miközben a szabad kezének mutatóujját végighúzta a férfi kulcscsontján, egészen addig a pontig, ahol takaró fedte. Lassú volt és óvatos, direkt az ujjbegyét használta. Vágyakozó morgást hallott Aryan torkából feljönni. A másodperc egy törtrészéig olcsó kurvának érezte magát, hogy képes eladni a testét némi információért cserébe. Az apja és az anyja most sok minden lenne, csak büszke nem. De meg kellett tennie, elege volt belőle, hogy mindenből kihagyják, mintha valami gyenge, burokban nevelt hercegnő lett volna. Ezért, ha most az egyszer, ha tulajdonképpen úgyis emiatt volt itt, kihasználhatta a helyzetet. Csak egyszer, a saját akaratából.
- Ez egy belépő a lázadók gyűlésére - sóhajtott végül a férfi, belátva a vereséget. - És jó lenne, ha nem gyűrnéd felismerhetetlenségég - próbálta ismét elvenni, de a lány nem adta, még nem.
- Én is menni szeretnék - tette a kezét a másik mellkasára, enyhén eltolva magától, hogy a szemeibe tudjon nézni. Nem csak azért, hogy ezzel meggyőzőbb lehessen, hanem azért is, mert kíváncsi volt Aryan arckifejezésére. A választ így is, úgyis sejtette.
- Nem - vágta rá egyből, vonásai dühös grimaszba torzultak, szemében egy olyan sötét láng lobbant fel, melyet Ania még sosem látott. Nem is értette, de nem is firtatta. Érezte, hogy már feszegeti azokat a határokat, ameddig az este folyamán elmerészkedhet. - Nyeska, mi lenne, ha elfelejtenéd már ezt az egészet? A lázadást hagyd meg azoknak, akiknek ez a feladata, te pedig maradj itt és várj - nézett komolyan, már-már parancsoló tekintette a lányra, mire az felsóhajtott, és az éjjeliszekrényre dobta az ostoba belépőt.
- Csak azért, mert te vagy az örökös, még nem parancsolgathatsz nekem - vetett reményei szerint legalább olyan kemény pillantást Aryanra, mint amilyet ő kapott korábban. Nem így működött ez, mára azonban ennyi elég volt. Látta, hogy a férfi szólásra nyitja a száját. Talán a biztonságról akart papolni azon a felsőbbrendű módon, ahogy ebben a házban mindenki beszélt vele olykor-olykor. Egyszer biztos megcsapja ezért, egyszer. Most ehelyett inkább a tarkójára csúsztatta a kezét és közelebb húzta. Ajkaik csókban forrtak össze, mindenféle puhatolózás és gyengédség nélkül. A düh, az ingerültség és az állati ösztönök vezették őket, testük is ezt követve hívta táncba a másikét.
Már nem emlékezett pontosan hogyan kezdődött ez kettejük között, de ha tippelnie kellett volna, akkor pontosan így, ahogy most is történt. A magány, a hátrahagyottság és zakatoló gondolataik sodorták őket egymás karjaiba, éjszakáról éjszakára. Aniát mindenképpen, hiszen, ha csak pár röpke órára, de nem volt egyedül. Amíg Aryan meleg tenyerét érezte a bőrén, csókjait pedig az ajkán és a testének legtöbb pontján, addig olybá tűnt, mintha minden rendben lenne, mintha férfi betöltötte volna azt a különös űrt, amit nem tudott sehogy sem megmagyarázni. Vad volt és néhol durva, egyszer-egyszer fájdalmas is, de pont így volt jó. Ez kellett neki, hogy fenntartsa őt az érzelmeinek és gondolatainak egyre nagyobb és nagyobb hullámai között, melyek minduntalan igyekeztek ellepni őt… őket.
* * *
Kapucniját szorosan az arcába húzva haladt előre a vörös lámpás negyedben. Nem sokszor járt erre, mégis mindig meglepte az a leplezetlen fertő, amit itt talált. Klubok, kuplerájok és különböző állapotú emberek mindenfelé. Olyan volt, mint a pokol. Végül is találó, hiszen éppen az ördög felé tartott, hogy a megfelelő információért cserbe akár a lelkét is eladja neki. Talán némi félelmet kellett volna éreznie emiatt, azonban már mindegy volt, döntött. Mikor kora délután felébredt, egyedül volt az üres szobában, már az ágy is kihűlt mellette. Nem lepődött meg, így ment ez az együtt töltött éjszakák után. Közel tíz év távlatából már nem bajlódtak a reggelekkel, kínosnak és feleslegesnek érezték mindketten.
Amint a hátára fordult, és a mára már fehérből sárgába fordult plafont nézte, egyre határozottabban körvonalazódott benne a terv, amit követni kívánt. A saját szakállára természetesen, hiszen mindenki azt akarta, hogy ő tartsa távol magát mindentől, maradjon ki belőlük. Aryan pont ezért nem hagyta ott a cédulát sem. Tudta, hogy egyből zsebre tenné.
Okos fiú.
A tizenhét éves énjét, az összetört porcelánbabát még könnyedén meggyőzték, ám immáron huszonötéves önmagával jóval nehezebb dolguk volt, ő pedig belefáradt a folytonos óvásba és titkolózásba. Mert biztos volt benne, hogy abban a házban mindenkinek legalább egy, ha nem millió titka volt előtte. Nem, mintha ő mindent megosztott volna velük. Már nem. A királlyal és a herceggel való találkozásról sem ejtett szót. Mikor Micah reggel, mikor végre kettesben voltak, rákérdezett, meglepően könnyedén gördültek le ajkairól a hazug szavak. Nemcsak a találkozásokat tagadta, hanem a mágiával vont kert létezését is. Mindössze fagyott fákról és rosszul vágott virágokról ejtett szót. A férfi pedig hitt neki.
Mégis bűntudatot érzett, hiszen ők szövetségesek voltak. Együtt néztek szembe Aryan furcsa természetével, Aya őrült pillanataival és Lloyd tervével. Most mégsem avathatta be. Nem akarta, hogy lebeszéljék. Nemcsak a vörös lámpás negyedről, hanem mindenről, amit reggel eltervezett és gondosan, pontról pontra összerakott.
A terve apró, teljesíthető lépésekből állt. Nem álmodott nagyot. Az első az volt, hogy mindent meg kellett tudnia a Kötelékről, arról a különös dologról, ami két mágust születésük pillanatától összekötött. Egy Veliar család vezette Birodalomban vagy Faylareben ez nem lett volna annyira nehéz, elég lett volna bemenni a könyvtárba, ám most más idők uralkodtak. Még ha maga a mágia gyakorlása nem is számított tiltottnak, a róla szóló, avatatlan kezekbe kerülő tudás igen. Ezért nem hagytak neki választást, fel kellett keresnie azt az embert, aki állítólag mindent tudott. Madame De Ville-t, a negyed közepén elhelyezkedő luxusbordély tulajdonosát.
Kellemetlen érzés fogta el, amint belépett a hatalmas épületbe, mely mind kinti díszítésével, mind áraival kirítt a többi közül. A fogadótér pontosan azt a luxust tükrözte, amit Ania várt: aranyozott, bársony bútorok, díszes, a legújabb divatnak hódoló cirádás tapéta és a város leggazdagabb női és férfijai, amint teát vagy kávét iszogatva, újsággal a kezükben váltanak pár szót, majd türelmesen várnak. Nem is tehettek mást, hiszen a sötét sarkok legtöbbjében hatalmas, szekrénynagyságú férfiak álltak talpig feketében, csukjával takart arccal, ügyelve a rendre és a biztonságra. Mi tagadás, a Madame mindent kiválóan megszervezett, nem véletlen a hírneve. Meg a pénze, a kiírások alapján a lányok órabére magasabb volt, mint amit egy hónapban Floránál keresett. Arról azonban nem esett szó, hogy a másik szolgáltatást hogy lehetett igénybe venni.
- Kisasszony - rikkantotta egy fekete, selyemköntösbe bújtatott, gyönyörű, de fülsértően magas hanggal megáldott szőke lány. Senki sem tudta, kire gondolt, így mindenki, aki magáénak érezte a megszólítást, felé fordult. - Maga - nézett egyenesen Ania felé - jöjjön, a Madame már várja - intett a kezével, hogy kövesse.
- Honnan? - vonta össze a szemöldökét, hangja azonban fele olyan határozott sem volt, mint ahogy azt szerette volna. Inkább rémülnek tűnt. Csodálatos. Mi tagadás, hiába hallott szóbeszédeket arról, hogy ez a nő mindent tudott, ez most mégis ijesztő volt számára. Olyan érzése volt, mintha egyenesen egy csapdába kívánt volna besétálni. Az is megfordult a fejében, hogy nem követi, inkább hazamegy, és talál más módot, esetleg kihagyja a kötelékes részt a tervből, és a második részre ugrik. De az örömlány elégedetlen sóhajtásai és sürgető tekintete, elsősorban pedig a kíváncsisága meggyőzték ennek az ötletnek az elvetéséről. Arról nem szót ejtve, hogy ha már ennél az akadálynál megfutamodik, akkor azt bizonyítja be mindenkinek, amit évek óta sulykoltak belé. Jobb ha kimarad ebből.
Hosszú, végeláthatatlan folyosókon és lezárt szobák előtt haladtak el, melyekből különös, beazonosíthatatlan hangok, valamint kéjjel és elégedettséggel teli sikolyok szűrődtek ki. Egy-egy hangosabb vagy váratlanabb hallatán Ania összerezzent, vezetője viszont a nyugalom éteri szobra volt. Megszokta, gondolta. Hiszen ő is itt dolgozott, fekete testhez simuló köpenye és alatta a ruha hiánya legalábbis erre engedett következtetni. Kérdezni azonban nem kérdezett. Egy mondat erejéig próbált beszélgetést kezdeményezni vele, elkerülve a kínos, néma utat, ebben viszont nem talált partnerre. A lány úgy engedte el a füle mellett, mintha soha el sem hangzott volna. Megértette, így kezdetben a helyet tanulmányozta, de a belső rész fele olyan izgalmas sem volt, mint a külső. Fehér falak és méregdrága, ápolt mahagóni ajtók. A szobákba nem látott be, ahogy emberekkel - leginkább különféle köntösbe bújtatott nőkkel és férfiakkal- is csak el-el vétve találkoztak. Ania már azt hitte, itt fognak elveszni, mikor a harmadik emelet szívében hirtelen megálltak egy szoba előtt. Első ránézésre semmi különleges nem volt rajta, olyannak tűnt, mint a többi. Azt hitte, tévedés, de a szőkeség fejével az ajtó felé intett, majd egy kimért biccentés kíséretében elindult visszafelé. Innen tehát már nem volt visszaút. Nem is akarta, hogy legyen.
Óvatosan tette be az egyik, majd másik csizmával borított lábát a helyiségbe. Szeme meglepően hamar hozzászokott a szobában uralkodó állapotokhoz. Először azt hitte, teljesen sötét van, hiszen a déli nap ragyogó fénye sehol sem jutott be, az ablakok le voltak takarva, csak másodpercekkel később fedezte fel a szobában elhelyezett apró, csillagként világító mécseseket.
- Lady Ania Rees - mondta lekicsinylően egy mély, női hang a teljes nevét, megtoldva azt egy suta és semmitmondó rangjelzővel. Összerezzent. Sose hallott ilyen orgánumot korábban. Egyszerre volt mély és magas, kedves és durva. Mintha minden lett volna. Úgy olvadt bele a szobába, hogy először észre sem lehetett venni. Azonban amint kiszúrta. egyszerűen nem lehetett nem látni. Ébenfekete haj, hófehér bőr, vérvörös ajkak és hasonló árnyalatú ruha. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a megtestesült gonosz vagy a félreértett segítőnek a megtestesülését látta. Esetleg egy semleges alakét a történetben. Ez utóbbi lehetetlennek tűnt. - Foglalj helyet - intett az üres szék felé asztala előtt. Ania pedig úgy tett, ahogy azt mondták neki. Próbált körbenézni, azonban egy kósza tükrön, furcsa függőkön és díszes drapériákon kívül nem sok érdekességet látott. Biztos volt benne, hogy meg van ez tervezve az elejétől a végéig.
- A szabályok egyszerűek. Kérdezel, válaszolok. Az igazat fogom mondani, különben nem lenne értelme az üzletnek. Most kezdünk, a találkozó végét pedig én határozom meg, mikor úgy érzem, a fizetett árnak megfelelő mértékű információt kaptál - a nő szüntetett tartott, Ania pedig bólintott, hogy megértette. Voltak fenntartásai, de most, csak úgy, mint az élete nagy részében, nem ő diktált. - Mondd a kérdésed, de jól gondold át, mert nem változtathatod meg - kezdett bele mindenféle teketóriázás nélkül a nő, miközben jobb kezét az asztalra helyezett ezüstpipáján tartotta, arcát a bal kezével tartotta, onnan nézett a lányra, minden bizonnyal barna, ám ebben a megvilágításban szurokfeketének tűnő tekintettel.
- Mennyi lesz? - húzta ki magát, remélve, hogy ezzel is bátrabbnak tűnik majd, mint amilyennek abban a pillanatban érezte magát. Jobb volt a kényes résszel kezdeni, hiszen a fizetség mindig más volt, azt rebesgették, bármi lehetett. Ékszerek, titkok, báli és vacsora meghívások, akármi, de sosem pénz.
- Valaki, akinek fontos voltál, de meghalt. Tartoztam neki, megígértette velem, hogy ha egyszer kell, neked fizetem meg. Szóval légy a vendégem - biccentett nagylelkűen, csak egy enyhe fintor jelezte az arcán, hogy nem tetszik neki a helyzet.
- Ki és… - a kérdést azonban nem fejezte be, a vele szemben ölő nő szeme éleset villant. - A Kötelék. Mi az pontosan? Mik a velejárói, miért létezik? Mindent tudni szeretnék róla. Valamennyit tudok, de úgy hiszem, az igen kevés részét fedi le a valóságnak - javította ki magát olyan gyorsan, ahogy azt csak tudta. Remélte, hogy nem késett el.
A Madame ijesztően kecses, lassú mozdulattal emelte a szájához a pipáját, mélyet szívott belőle, majd hosszú füstcsíkban engedte ki azt magából. A szoba, melyben ültek, meglehetősen apró volt, a füst furcsa, édeskés illatát mindenhol érezni lehetett. Bódítóan hatott, Ania meg mert volna esküdni, hogy valami afrodiziákum is van benne a dohányon kívül. Mondani azonban nem mondott semmit, szemeit a nőn tartotta, várakozóan figyelt. Hiszen ez egy türelemjáték volt, ő pedig jó volt benne, ha a szükség úgy hozta, akkor az egész napot képes kellett volna ott tölteni, némán. Erre szerencsére azonban nem került sor.
- Azon gondolkodom, hogy válaszoljak-e neked, vagy sem. Természetesen tudom a választ, még csak nem is olyan nagy, vagy éppen titkos dolog, mint amilyennek minden bizonnyal képzeled. Azonban pont ezért nem a jó kérdést tetted fel. Biztos nem változtatod meg? - kérdezte nagyvonalúan, hangjában leplezetlenül kicsendülő felsőbbrendűséggel, miközben a tekintetét le nem vette Aniaról. Minden rezdülését megmagyarázhatatlan éberséggel figyelte.
- Nem - válaszolta határozottan, némi gondolkodás után. Talán volt jobb kérdés is, ahogy a Madame mondta, azonban neki azt kellett most tudnia, amiért idejött. Többet kellett tudnia erről a furcsa, az istenek sem tudják, a világ mely bugyrában köttetett mágikus kapcsolatról. - Ahogy mondtam, a Kötelékről szeretnék tudni, mindent.
- Ezt még meg fogod bánni - pillantott rá éles, mindentudó tekintettel, majd engedett az eddig természetellenesen egyenes tartásán, és hátradőlt a kipárnázott bársony fotelben. Látszott rajta, hogy ő aztán nem fog könyörögni, nemhogy neki, de senkinek ezen a földön. Szavai sem fenyegetést hordoztak magukban, egyszerűen tényeket közölt. - Tehát a Kötelék. Tudod, kedvesem, igen érdekes dolog a mágia, mondhatni misztikus. Az eredetéről senki, vagyis inkább csak nagyon kevesen tudják a teljes valóságot. - Nyomta meg szándékosan úgy a szavakat, hogy Ania tisztában legyen vele, ő tudja. Kérdezni azonban nem kérdezett, nem érdekelte a mágia eredete, ahogy annak mibenléte sem. Csak a Kötelékről akart hallani.- Az az igazság pedig szorosan kapcsolódik a Kötelékhez, hiszen ez a kettő elválaszthatatlan. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. Sokan egyidősnek gondolják őket, vannak, akik szerint a mágia, mint olyan, előbb jelent meg, és ez csak utána alakult ki. Ez végső soron teljesen lényegtelen. A Kötelék, bár neve és sok történet alapján úgy tűnhet, elvágható, ez mindössze csak mendemonda. Ez egy megsemmisíthetetlen kapocs két ember között, mely születéstől a halálig tart. Nem átruházható, nem kicserélhető, örök és állandó. Az erőssége persze változó, mágusa adja ki, mennyire kötődik. Akadtak olyanok, akik képtelenek voltak élni egymás közelsége nélkül, mások pedig gyakorlatilag tudomást sem vettek arról, akivel a Sors összefűzte őket. Vannak, akik nem is találkoznak - ismét szívott egyet az ezüst pipájából, ám most kisebbet. Nem folytatta egyből, várt és figyelt, íriszeit minduntalan Anián felejtve, aki normális esetben bizonyosan kellemetlenül érezte volna magát. Most azonban mutatóujjával a felső ajkát ütve gondolkodott, azon pontosan, merre szeretné tovább vinni a beszélgetés fonalát. Nem tudta megfogalmazni, hogy mi is érdekelte pontosan. A minden egy tág fogalom volt.
- Azok az igazán szerencsések, akik sosem találják meg azt, aki a Kötelék másik felén található. Ha valakik egymásra lelnek, onnantól kezdve az életük a haláltól való rettegésről szól. Jaj, olyan értetlenül nézel. Sokan nem tudják, de az első találkozás után a kötelék mindenképpen megerősödik. Megszilárdul, megjelenik, színre lép, meg mit tudom én, válaszd ki a számodra legkedvezőbb szinonimát. A lényeg, hogy onnantól nagyon kevés esetben hagyható figyelmen kívül, csak igazán gyenge mágusok hasonlóan gyenge Köteléke lehet ilyen. Fontos megemlítenem, hogy ostoba legendákkal és mesékkel ellentétben nem leszel képes olvasni a másik gondolatait, ahogy telepatikus úton beszélgetni sem tudtok majd. Azonban érzitek egymást. Reagáltok a másikra, annak hangulatára és fizikai állapotára, jeleket küldtök egymásnak. A Kötelék minőségétől függően ki erősebben, ki gyengébben. Ezért, mikor az egyik fél haldoklik, a másik érzi annak minden fájdalmát és szenvedését. Olyan ez, mint a mágia utolsó segélykiáltása, utána pedig, amikor bekövetkezik a halál, nem marad más, csak… a kongó, feneketlen üresség. Vannak, akik bele is bolondulnak ebbe - hangja tárgyilagosan csengett, azonban egyes részeknél Ania mégis keserűséget vélt felfedezni a szavaiban. Mintha nem általánosságban beszélnie, mintha látott, mi több, tapasztalt volna ilyesmit. A felismerés jeges hullámként árasztotta el. Elképzelhető lett volna, hogy a Madame és Kayden Calearis?
- Nem, semmi közöm a királyhoz - mondta nyugodtan, pozíciót változtatva. Azt asztalra könyökölt, kezeit összefűzte, állát pedig a kézfejére támasztotta, nem csak egy kézzel tartotta, mint korábban. Ha Ania férfi lett volna, minden bizonnyal le sem veszi a szemét a látványos dekoltázsról, azonban nő volt, abból is olyan, akit a férfiak érdekeltek, így csak egy pillantást vetett rá, majd ismét a nő arcán pihent a tekintete. - És nem, a gondolataidban sem olvasok, egyszerűen minden az arcodra van írva, bogaram.
- Maga mágus? - siklott el szándékosan az utolsó mondat felett. Pontosan ismerte ezt a hiányosságát, és igen kellemetlenül érintette, ha éppen emlékeztették rá.
- Megint egy ostoba kérdés, hiszen már magad is rájöttél, hogy igen, az vagyok. Bár nem úgy, ahogy azt te elképzeled. El kell áruljam, a világ nagyon sok pontján nem olyan, mint ahogy azt hazudják, vagy hazudták neked éveken át. De ha ennyire kíváncsi vagy, azt is megosztom veled, hogy nem aktív mágiával születtem, hanem passzívval.
- Passzív mágia? - vonta össze a szemöldökét Ania. Ezt a kifejezést még sehol, senkitől sem hallotta. - Az mi lenne?
- Oh, Szent Atyám, segíts meg - sóhajtott egyet lemondóan a nő, kétséget kizáróan most tudatosult benne, hogy tényleg mindent el kell mondania, nem támaszkodhatott azon korábbi felvetésére, miszerint a lánynak lenne akár halványlila segédfogalma is az őt körülvevő világ működésének rendjéről. - Rendben, a legegyszerűbb, ha áttekintjük az alapokat. A földön kétféle ember születhet. Olyanok, akik bírnak mágikus képességekkel, és olyanok, akik nem. Pontosan így a mágiával rendelkezőket is kétfelé tudjuk osztani. Aktív és passzív képességekkel születettekre. Előbbiek definíciója szerintem egyértelmű, olyan varázserő birtokában lévő ember, aki materiális formába öntve tudja azt használni. Például télen is életben tud tartani egy tavaszt idéző kertet - burkolt célzás volt ez, nyílt utalásba csomagolva. Egy újabb jel, hogy a Madame mindent tudott, hogy a városban mindenhol voltak kémei, előtte semmi, egy elejtett félmondat sem maradhatott titokban. - A passzív mágia azonban más, sunyibb. Ilyenkor az erő csak lappang a felszínen, vajmi kevés látszik belőle. Haszontalannak tűnik, ugye? - A kérdés egyértelműen költői volt, Ania mégis bólintott. - A maga nemében az is, egyedül mindenképpen. Azok, akiket ilyen mágiával áldottak meg, egyedül maximum kisebb bűvészmutatványokra képesek, azt is leginkább magukon. Haj sötétítése, szemszín változtatása, pár karcolás begyógyítása. Azonban, ha egy passzív mágus találkozik az erős, aktív kötelék társával, és kellően egy hullámhosszon vannak, akkor nincs előttük lehetetlen, mivel az aktív mágus képes segítségül hívni a másik erejét, és a maga képére formálni azt. Bármilyen képre. Illetve akadtak olyan passzív mágusok, akik komoly trauma hatására felszabadították, jobban mondva kitépték magukból az erejüket. Na, ők voltak csak igazén pusztítóak. Állítólag.
Anianak sok volt, amit halott. Szédült, a feje is enyhén lüktetni kezdett. Mintha csak valaki verte volna belülről, hogy engedje ki onnan. Menni szeretett volna, és mennie is kellett volna. Mégsem mozdult, inkább görcsösen szorította a szék karfáját. Olyannyira, hogy ujjainak természetes színe is pirosba hajlott. Próbálta feldolgozni és az eddigi világképébe beilleszteni a most szerzett információkat. Nem volt lehetetlen, de küzdenie kellett vele. Hiszen eddig a mágia nem volt számára több, mint esti mese. Hirtelen az egész annyira valóságossá, kézzelfoghatóvá vált. Csak egy karnyújtásnyira volt tőle, ő azonban félt megérinteni. A fene vigye el Aryant, a lázadókat és az ostoba tervüket!
- Sok passzív mágus van? - formáztak ajaki egy újabb kérdést. Maga sem értette, miért ezt kérdezi, hiszen az ügye… az ügyük szempontjából nem sokat jelentett, mégis egy belső hang azt súgta, tudnia kell.
- Nem. Ritka képesség, már-már kihalt. Én magamon kívül egy emberről hallottam. Visenya Dalyreosról - mondta ki a nevet, melyet évek óta nem hallott. Ania döbbenten nézte a nőt, akinek arca pontosan olyan kifejezéstelen volt, mint a beszélgetésük egésze alatt. Az emberek suttogtak a királynőről, a koronahercegről. Előszeretettel terjesztettek olyan pletykákat, hogy egyikük, vagy másikuk, netán mindketten életben vannak, néha a konzortkirályt is megemlítették. Visenya ezzel szemben belemerült a feledés homályába. Nem beszéltek róla, nem emlékeztek rá, még csak utalni sem utaltak arra, hogy volt. Olybá tűnt, mintha elfelejtkeztek volna arról, hogy ő is élt, és a királyi családdal halt. - Igen, Visenya Dalyreos is ilyen, még ha a köz nem is feltétlen tud róla, hiszen az apja és a király úgy titkolták ezt mindenki elől, mintha csak az életük múlott volna rajta. Ostoba fajankó volt mindkettő. Ha akkor időben hallgat rám, talán számukra másképpen alakultak volna a dolgok.
- És a koronaherceg? Mármint az egykori koronaherceg, Vylairs.
- Mi van vele?
- Ő is…
- Jaj dehogy, az hozott volna már csak pusztulást erre az országra. Így is meg voltunk áldva a bolond anyjával - mondta olyan hangsúllyal, amit Ania egyszerűen nem tudott hová tenni. Elaena remek királynő volt, mindenki szerette. Azok, akik nem féltették a fejük, képesek voltak ódákat zengeni az eszéről, a szépségéről, az uralkodási stílusáról és nagyjából bármi másról, ami a nőhöz volt köthető. Érdekes, már-már groteszk kontraszt volt, hogy ezzel szemben a Madame bolondnak titulálta, fiáról pedig kijelentette, hogy gyakorlatilag alkalmatlan az uralkodásra. Ez egyszerűen… fenségárulás volt, még akkor is, ha már nem az a család ült a trónon. - Nos, azt hiszem, ennyi volt mára - tolta hátra váratlanul, minden előjel nélkül a székét. Vörös ruhája második bőrként simult a testére, nem titkolva el semmit, mégis pont eleget takarva ahhoz, hogy ne legyen illetlen. Különös, vad eleganciát képviselt ő egy törékeny szépségek alkotta világban. Hogy ezt minek köszönhette, azt senki sem tudta. Talán a mágiájának, talán a kemény életútjának, de az sem volt elképzelhetetlen, hogy valóban eladta a lelkét egy túlvilági démonnak, hogy mindent tudjon, ahogy azt sokan állítottak.
Anianak egy szó, annyi nem sok, sem jött ki a torkán a döbbenettől, amint a piros anyag suhogva ellebegett mellette, ő pedig már a nő fedetlen hátát bámulta. Hiszen még lettek volna kérdései, részéről nem volt befejezett ez a tanácskozás. A Madame azonban ellenkező véleményen volt, márpedig a szabályokat ő diktálta. Ha pedig azt mondta, hogy vége van, akkor az úgy volt, vitának helye nincs.
- Még valami - fordult vissza váratlanul a nyitott ajtóból a nő, ajkán hamiskás mosoly játszott. - Legközelebb, a nyakláncod lesz az ár - ütögette meg óvatosan a saját szegycsontját. Ania feltehetően pontosan olyan döbbent arcot vághatott, amilyet vártak tőle, mivel a Madame elégedetten bólintott, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Remegett. Keze önkéntelenül is a ruhája alatt pihenő, cizellált virágmintával díszített medalionra csúszott. A fém hidegséget árasztva simult az izgalomtól felhevült bőrére. Nem értette, egyszerűen fel nem foghatta, hogy a dúsgazdag asszonynak miért ez az értéktelen vacak kellett. Hiszen mindenki más szemében az volt, egyszerű olcsó acélból készült, már a minta is megkopott rajta, az egykori liliomoknak már csak a fő irányvonalát lehetett kivenni. Az egyetlen ember, akinek értéket képviselt, az ő volt, hiszen a folyamatosan fakuló emlékei közül ez volt az egyetlen dolog, ami az édesanyjából maradt számára. Nem fogja odaadni, döntötte el, előbb ajánlja fel a saját lelkét, mint ezt a láncot. Azon pedig - sok dologgal egyetemben - inkább már nem is gondolkozott, hogy a Madame egyáltalán honnan tudott ennek a létezéséről. Úgy érezte, talán jobb, ha ez olyan kérdés marad, amire soha nem kap választ.
Ahogy kilépett, megcsapta a hideg levegő, megborzongott. Kellemetlenül érte a benti fülledtség után, mégis jól esett számára. Nem érezte úgy, hogy minden lélegzetvételét megfigyelik, elemzik, majd elraktározzák későbbre, ha az aktuális lesz. Komótos léptekkel indult el a virágbolt felé az üres utcákon. Elkésni már így is elkésett, úgy döntött, inkább kihasználja az időt. Mély levegőt vett, a hideg marta a torkát, de nem foglalkozott vele, ki kellett ürítenie az elméjét, hogy feldolgozhassa és helyrerakja magában mindazt, amit hallott. Igyekezte visszajátszani magában a beszélgetést, felidézni a fontosabb csomópontokat, elraktározni a legfontosabb információkat. Ekkor lett figyelmes valamire, egy mondatra a sokból, akkor nem tűnt fel neki, nem ez foglalkoztatta, most mégis megtorpant az út közepén. „Visenya Dalyreos is ilyen, még ha a köz nem is feltétlen tud róla.” Hallotta meg a Madame hangját a fejében. Nem múlt időben beszélt róla, mintha biztos lenne benne, hogy Visenya még életben van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése