Korhatár: 12+
Besorolás: fantasy, general, original, suspense
Szószám: 6500+
Leírás: Néha nem maga a győzelem a legédesebb, hanem ami azt követi. Néha pedig, hiába kapunk meg valamit, rá kell döbbennünk, hogy az korántsem az, mint amire számítottunk.
Elaena uralkodásának 17. éve
Nyugodtan fújta ki, majd szívta be a levegőt. Kellemes virágillata volt, pontosan olyan, amilyet a királyi palota kertjétől elvárt az ember. Nem túl erős, nem túl édes, pont tökéletes. Nem mintha alapvetően érdekelte volna ilyesmi, most azonban, alig pár perccel a párbaj előtt jól jött. Különös mód megnyugtatta - ki tudta zárni a külvilágot, a mögötte zsongó embereket, a beszélgetések mellékzöngéjét, azt, hogy majdnem mindenki a koronahercegnek drukkolt. Nem, mintha ez zavarta volna, ismerte már annyira az udvar népét, hogy számítson erre, mégis… utálta bevallani, de rosszul esett az ifjú férfiúi önbecsülésének. Volt annyira jó, mint Vylaris! Ha nem jobb, hiszen két év is eltelt már azóta, hogy utoljára megküzdöttek egymással. Ő komolyan készült erre az alkalomra, akkor is, ha nem feltétlen így képzelte el, az apja közbenjárásával. Mégis, minduntalan Visenya szavai jutottak eszébe. Hogy a herceg tudott a lábáról. Tudott a gyengeségéről, és fel fogja használni ellene. Próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat, a virágokra koncentrálni, és azt mondogatta magának, hogy csak át akarta verni. Megzavarni, hogy a vőlegénye legyen a győztes. Mégis, egy eddig ismeretlen, mély, ősi ösztön azt súgta neki, hogy a szavai igazak voltak, hogy megbízhat a lányban. Ez azonban nehezére esett, akarva-akaratlanul is, de magyarázatot keresett.
- Egy kis figyelmet kérek! - kapta fel a fejét Patael tanácsos hangjára. A férfi még megismételte párszor a felhívást, mire az egybegyűltek elcsendesültek, és mindenki helyet foglalt a zöld pázsiton egymás mellett gondosan elhelyezett székeken. Miközben a tanácsos beszélt, ő végigfuttatta a tekintetét a díszes társaságon. Nem voltak sokan, csak a királyi család és közeli ismerősök, mintha egy baráti összejövetel lett volna, két sornyi ülőalkalmatosság elég volt. Legnagyobb meglepetésére még a királynő sem szokásos, díszes trónusán foglalt helyet, hanem egy egyszerű széken, férje és a koronahercegnő között. Kezét a már látványosan gömbölyödő hasán nyugtatta, miközben mondott valamit a mellett ülő lánynak, aki azt egy illedelmes mosoly és bólintás kíséretében reagált. Az apja pont mögöttük ült, nem beszélgetett senkivel, összekulcsolt kézzel és összevont szemöldökkel figyelte, pont elkapta a pillantását. Egymást figyelték. Szigorú volt a tekintete, parancsoló. Üzent valamit, a fiú azonban nem értette. Mit akarhat az apja? Nyerjen? Veszítsen? Adjon bele mindent? Adja fel? El sem tudta képzelni, a férfiből és a pozíciójából kiindulva bármelyik egy lehetséges opció volt.
Kifújta a levegőt, amit eddig visszatartott. A tüdeje már szúró fájdalommal feszítette a mellkasát, a csontjait, ő azonban észre sem vette ezt. Abban a pár másodpercben, amíg farkasszemet nézett az apjával az idő folyása, mintha megszűnt volna létezni. Ez azonban nem volt több egyszerű érzéki csalódásnál, ebben biztos volt, hiszen fél füllel is tisztán hallotta, ahogy a tanácsos az unásig ismételt szabályokat sorolja és felhívja a figyelmet a tiszta küzdelemre. Kis híján felhorkant. Hogy lehetett volna tiszta ez a küzdelem, mikor Kayden Calaeris elárulta a gyengéjét? Mondhatott volna valamit, bármit, de tudta, hogy felesleges. Oly felesleges, hogy azt gondolatokba foglalnia is kár volt, az ő - egy második fiú - szava a koronaherceg és Kayden ellenében. Esélye sem volt, csak nevetség tárgyát csinálta volna saját magából. Lehet így is azt fogja, de akkor az legalább egy férfias küzdelemben lesz, ahol ő emelt fővel veszít, holott nyerni jött ide. Nem nézett a két idősebb fiú felé, kerülte mindenki pillantását, csak a tanácsos hangjára és a kezében tartott fegyverre koncentrált. És a virágokra. Előhúzta a fegyverét, mikor felszólították rá, támadó állásba helyezkedett, gondosan ügyelve rá, hogy az egészséges lábán legyen a súlypontja.
Elkezdődött a párbaj. Egyikük sem mozdult. Egymást figyelték, tanulmányozták. Úgy néztek egymásra, mint vadász a régen várt prédájára. Tulajdonképpen azok is voltak egymás számára, két évet vártak erre a visszavágóra. Hosszú, néma másodpercek teltek el így. Csak a madarak csicsergését és az egybegyűltek izgalommal telt légzését lehetett hallani. Meg egy csörömpölést. Az egyik szolgáló minden bizonnyal leejtett valamit. A pillanat egy tört részéig nem figyelt. Hibázott. A koronaherceg megmozdult, rettenetesen gyors és precíz volt. Balról támadott, jobbra kellett kitérnie. Meg tudta csinálta, meg is csinálta. Bármikor máskor gyerekjáték lett volna, ám most, amint egész testének súlyával a jobb lábára nehezedett éles, szúró érzés nyilallt a bokájába. Arca fájdalmas grimaszba torzult. Nem tudta megtartani a saját súlyát, le kellett térdelnie. Vylaris pedig sejthette hogy így lesz, mi több, erre játszhatott, mert már lendült is a kardja, éppen csak ki tudta védeni a csapását. Erős volt, mintha tényleg ártani akart volna neki. Felállni azonban nem tudott, de megpróbált; cipőjének egyenes talpa pedig megcsúszott a füvön, elterült a földön. Vajon erre is számított? Tette fel magának a kérdés, miközben újabb csapás közeledett felé, elgurult előle, de tudta, hogy ez nem mehet így sokáig. Talpra kell vergődnie, vagyis kellett volna, ha van rá lehetősége, de már azért is hálás volt, hogy a támadásokat ki tudta védeni, még ha nem is túl méltóságteljesen, a földön hemperegve. Amint távolodni próbált, bármily módon, a herceg egyből ott termett. Az egyik csapása majdnem eltalálta, tulajdonképpen ez meg is történt, érezte, hogy a jobb karján szétnyílt a ruhájának ujja és valami csiklandozza alatta a bőrét. Vérzett. Levágott fűszálak repkedtek körülötte és mintha egy aggodalmas női sikolyt is hallott volna. Ismerős volt a hang, noha nem tudta volna megmondani, hogy kié. Miya? Az anyja? Valaki más? Nem volt ideje erre gondolni. A herceg megint támadni készült, íriszeiben már ott égett a győzelem vad lángja. Itt volt a dal vége, de nem állt készen rá, nem akart veszíteni, nem így akart veszíteni, nem ilyen megalázóan. Még küzdeni akart, nyerni, de nem tudta mit tehetne, kétségbeesettnek, dühösnek és tehetetlennek érezte magát; ekkor feltámadt a szél. Erős lökésekkel találta meg a kertet és a benne lévő embereket, mintha csak vihar közeledett volna, az ég azonban patyolat tiszta volt, mindössze csak bárány bárányfelhő tarkította. A hölgyek a kalapjaik után kapkodtak, zavart hangjuk elnyelt minden mást. Oldalra pillantotta, a koronaherceg kezei maga előtt voltak, próbált talpon maradni, védeni magát. Fel kellett állnia, felkészült a szél erejére, mégis meglepően könnyű volt elbánni vele, mintha nem lett volna több, mint egy tavaszi szellő. Egy pillanatra azt hitte rámosolygott a szerencse, de aztán lábra állt. Fájt, mikor ránehezedett, de legalább talpon volt. Ez is több, mint amit eddig csinált.
A szél nem kívánt csillapodni, erős lökésekkel találta meg újra és újra a kertet. Kellemesen édes, a régi nyarakat idéző orgonaillatot hozott magával. Ez egyszerre tisztította ki a fejét és zavarta össze. Nem értette mi történik, mégis a leendő hercegné felé pillantott, aki egészen addig a királynő panaszáradatával volt elfoglalva, ám mintha megérezte volna magán a tekintetet felé fordította a sajátját. Ez egész nem volt hosszabb egy méh döngésénél mégis, a lány ajkain egy kedves, biztató mosoly tűnt fel, szemeiben pedig egyértelmű üzenet. Csak bólintott. Vajon tényleg bólintott? Nem tudta eldönteni, de azt már tudta, hogy mit fog, mit kell csinálnia. Hirtelen a szél is alábbhagyott. Az idő megnyugodott. A Koronaherceg támadni készült, pontosan ugyanazzal a taktikával mint az előbb. De most már készült erre. Tudta, mit kell tennie, balról támadott, a védelmet próbálta áttörni. A csapásai pontosak voltak és határozottak. A herceg hátrálni kényszerült. Visenyának - és az apjának - igaza volt, tényleg rettentő gyenge védelemmel rendelkezett, olybá tűnt, a szokatlanul erős csapásai ellenére is tehetetlen volt. Ugyanazt a taktikát próbálta bevetni újra és újra, sikertelenül. Hiába a rang, hiába a minden bizonnyal neves tanítók, nem tudták felkészíteni a váratlan helyzetekre. Kisvártatva egy kard repült a levegőben, egy másik pedig egy toroknak szegeződött. Itt volt a vége. Most tényleg. Hirtelen mindenki elhalkult. A néma döbbenet, mint valami vékony takaró, úgy telepedett rá mindenkire. Mintha még a madarak is elhallgattak volna egy pillanatra. Tiszteletük, vagy éppen döbbenetük jeléül? Ezt nem tudta volna eldönteni, hiszen ő sem hitte el, hogy ez tényleg megtörtént.
Még órákkal és sok - hazug - gratulációval később sem tudta elhinni, hogy valóban megtörtént. Legyőzte a korona herceget. Ő volt a győztes. Azt hitte, hogy mámorító érzés lesz, hogy boldog lesz, de tulajdonképpen nem érzett mást, csak csalódottságot. De azt nem tudta volna szavakba önteni, hogy pontosan miért. Hiszen felmosta a pázsitot Vylarissal - mondjuk miután ezt vele is megcsinálták. Megkapta amit akart, keményen küzdött érte, édesnek kellett volna lennie, mint a méz, a szájában mégis pontosan olyan keserű ízt érzett, mintha citromba harapott volna.
- Nem boldognak kéne lenned, ahelyett, hogy ilyen fancsali képet vágsz? Hiszen nyertél - nyomta meg hirtelen valaki az arcát, mire kelletlen, unott tekintettel fordult felé. Tudta ki az, az illata megelőzte őt, mindig megelőzte. Nem válaszolt neki, legalábbis nem egyből. Lassan mérte végig a lányt, mintha most látta volna először. Frizurája már a múlté volt, szőkés barna haja kuszán állt mindenfelé, mintha meg sem próbálta volna rendbe tenni, korábban viselt kesztyűi már sehol sem voltak. Orcái enyhén pirosak voltak, minden bizonnyal a hideg szél miatt, zöld szemeivel kérdőn pillantott rá, miközben ajkain a szokásos, halovány mosolyt látta ülni, ám mintha most némi őszinteség is vegyült volna beléjük. Tulajdonképpen egészen aranyosnak látta, ezen pedig meg kellett rökönyödnie, hiszen Visenya Dalyreosról volt szó, a lányról, aki az utóbbi években minden bajáról tehetett. Vagyis a lányról, akire szerette fogni a bajait.
- Mi volt ez a szeles trükk? - tért ki a válasz elől, kivételesen nem azért, mert nem akarta neki megmondani, hanem azért, mert maga sem tudta mi a baja.
- Szeles trükk? - vonta össze értetlenül a szemöldökét a lány. - Nem értem miről beszélsz.
- De a szél, és csak te lehettél, hiszen te…
- Nem - szakította félbe meglepően határozottan. Éppen zöld íriszei azonban elárulták, hogy tényleg nem tudta mi történt. - Gyenge vagyok, csak azokra a vásári mutatványokra vagyok képes, amiket láttál. Még ebben sem sikerült hasznosnak születnem, de legalább, ha minden kötél szakad, beállhatok egy vándorcirkuszba - húzta gúnyos félmosolyra az ajkait. Magán gúnyolódott. Talán, ha ez egy másik szituációban történik, meglepi a fiút. Megmondja a lánynak, hogy nem haszontalan, ez nem ettől függ, főleg nem a Birodalomban. De a lány akkor és abban a szituációban mondta ezt, amikor a gondolatai már régen messze jártak, a múlt mezsgyéin, abban a pillanatban, mikor feltámadt a szél. Nem természetes volt, tavasz eleje volt, voltak erős szelek, de nem ennyire és főleg nem olyanok, amiknek orgonaillata volt. Hihette volna azt, hogy képzelődik, de tudta, hogy érezte az illatot, emlékezett rá. Ugyanazt az illatot, ami mindig körülölelte a lányt, amit két éve folyamatosan kísértette. Ennyire nem tréfálhatta meg az elméje. Igencsak rossz vicc lett volna tőle. Még lett volna kérdése, már nyitotta is a száját, hogy feltegye, akkor több dolog is történt egyszerre. Valaki megragadta a karját, ezzel egy időben pedig valaki a mellkasának ütközött és mindennek orgona illata lett.
Már éppen meg akarta feddni a lányt, hogy mit csinál, ezt nem illik, ám mikor le pillantott rá, a saját zavarodottságát vélte felfedezni a tekintetében, arcának vöröséről nem beszélve. Tehát nem ő volt. Szűrte le ezt a végtelenül egyszerű és egyértelmű következtetést, így oldalra pillantott, az őt fogó apró, enyhén remegő kéz felé, ami egy másik, immáron kifogástalan frizurájú, ében barna hajú lányhoz tartozott.
- Miya - vonta össze a szemöldökét -, te meg mit csinálsz? - próbált hátralépni, ám abban a pillanatban a lány szorítása erősödött.
- Ne, kérlek, maradjatok így, csak egy kicsit - szaporán vette a levegőt, a földön térdelt és nem nézett rájuk, hanem a közöttük lévő apró lyukon pillantott ki. Nem értette, hogy mi folyik itt, hiába próbálta követni a lány tekintetét csak a koronaherceget és népes talpnyalói táborát látta. Mit akarhatott tőlük? Főleg ilyen arcszínnel? Hiába volt előtte minden nyom, nem értette, semmit sem értett, egyedül nem. Valaki megkocogtatta a vállát, mire a leendő hercegnőre nézett, aki egy konkrét személyre mutatott. Akkor ő értette. Összevonta a szemöldökét, először nem fogta fel, aztán felvillant pár emlék korábbról, elejtett szavak, elkapott pillantások, dadogás, vöröslő orcák, megvilágosodott.
- Ohh… - hagyta el egy döbbent sóhaj az ajkait, majd hol a pipacsvörös Miyára, hol pedig a koronaherceggel beszélgető Kaydenre nézett. - Fúj, azt hittem ennél jobb ízlésed van - húzta oldalra a száját, mire Visenya kuncogni kezdett, fedetlen kezeit a szája elé kapta, hogy senki se hallja a hangját, nehogy felhívja magukra a figyelmet. Tulajdonképpen neki is nevethetnékje támadt ebben a meglehetősen abszurd és kényelmetlen helyzetben. Zavarnia kellett volna, mégis jól érezte magát. Valami ismeretlen melegséget érzett belülről, annak köszönhetően, hogy ezzel a két lánnyal volt itt, ebben a pillanatban, ebben a furcsán boldog pillanatban, ahelyett, hogy egyedül ácsorgott volna. Elmosolyodott, majd Miyára és Visenyára pillantott. Utóbbin kicsit hosszabban pihent meg a tekintete, mint szerette volna. Talán mégiscsak kedvelte ezt a lányt. Talán.
* * *
Kayden uralkodásának 5. éve
- Szóval, csak hogy tisztázzuk jól értem-e? Azért késtél a munkából, hogy elmenj a város leghíresebb nem lotyó lotyójához, hogy kérdezz tőle holmi mágikus hókuszpókuszokról?
- A te szádból valahogy sokkal haszontalanabbnak hangzik, mint aminek éreztem - dünnyögte Ania, miközben újabb és újabb Flora által a földre dobott virág maradványokat söpört össze a bolt hátuljában.
- Nem, így hangzott pontosan olyannak, mint amilyen volt - fújta ki a levegőt az idős nő, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az éppen aktuálisan készülő koszorúról. Bár Ania nem tudta, hogy kinek szólhat a megrendelés, abban szinte teljesen biztos volt, hogy gazdag, ismert ember lehetett az illető. Munkaadója a legnagyobb és legdrágább virágokkal dolgozott, melyek a boltban fellelhetőek voltak. Nem kérdezett rá arra, hogy kinek lesz. Nem volt köze hozzá és nem is érdekelte különösképpen. Voltak ennél sokkal égetőbb problémái is, például a lázadók gyűlése, vagy éppen a Madame szavai. Hiába beszélt róla Flora úgy, mintha egy kuruzsló lett volna Ania hitt neki, elhitte azt, amit mondott. Még úgy is, hogy volt egy apró - tulajdonképpen hatalmas - részlet, amit sehogy sem tudott beilleszteni az eddig, a világról alkotott elképzelésébe. Nem tette szóvá és tudta, hogy soha nem is fogja. Legalábbis hangosan egészen biztosan nem. Az egész olyan… szürreális volt. Visenya Dalyreios, a mágiája és minden. Miért nem lehetett az élet egyszerű?
A hajába túrt. Hátra söpörte a hanyagul feltűzött kontyából előre bukott tincseit. Hallotta a bejárati ajtó felől jövő csengő hangját, már majdnem indult is, amikor eljutott a füléig a köszönést. Egy ismerős hang volt. Egy ismerős férfi hang. Megdermedt. Raziel Patael. Nevetségesnek érezte magát, mindig így reagált, mikor a férfi megjelent, pedig sose mutatta annak jelét, hogy ismernék egymást. Nem is ismerték, tulajdonképpen. De Patael tanácsos veszélyes volt, korábban Cayden, most Kayden legbizalmasabb embere volt, előbbié már akkor is, mikor még Elaena volt az uralkodó. Arról nem is szólva, hogy ha hinni lehetett Lloyd tanácsos szavainak, akkor az egyik legveszélyesebb ember volt az országban. Ha nem is vezette az orránál fogva a királyt, de ő volt az, aki a legbrutálisabb ötleteket javasolta, amelyekre az uralkodó szemlátomást ezer örömmel csapott le. Hiszen mind megvalósult, a tiltakozások ellenére is.
Megrázta a fejét, szerencséjére nem kellett mozdulnia, hiszen Flora gyorsabb volt. Kellemesen, már-már baráti hangot megütve csevegett a férfival, miközben valamit csomagolt. Hogy pontosan miről beszélgettek, azt Ania nem értette, nem is akarta, inkább folytatta a munkát, vagyis folytatta volna, ha nem lesz egyre hangosabb és hangosabb a szóváltás. Talán még azt is hihette volna, hogy veszekednek, ha váratlanul nem tölti be nevetés hangja a helyiséget. Tehát jól szórakoztak. Akaratlanul is, de elfintorodott, tudva, hogy Patael hány ember haláláért volt felelős, valahogy nehéz volt feldolgoznia, hogy itt nevetgél a néhanapján házsártos de csupa szív főnökével. Ha Flora tudta volna…. de nem tudta és ez így volt rendjén, senki még csak nem is sejthette. Erősen megszorította a kezében tartott partvist, kezei elfehéredtek az erőkifejtés hatására,a fának támasztotta a homlokát. Hirtelen végtelenül fáradtnak érezte magát, mindent meg adott volna egy délutáni alvásért. Egy pillanatra még a szemét is lehunyta.
Csak azokban bízz, akik itt vannak, senki másban. Érted?
A hang a semmiből jött, mintha csak a szél hozta volna magával. A múlt szele. Az apja hangja volt, évek óta nem hallotta, nem ilyen tisztán és világosan. De… a mondatnak semmi értelme nem volt. Nem itt, nem ebben a semmilyen szituációban a bolt mögötti helyiségben. Hirtelenjében nem tudta felidézni, hogy hol és mikor mondta ezt neki. Lehet csak képzelődött? Vagy elaludt és az álom foszlányai voltak ezek. Megdörzsölte a szemeit, fülelt. Még mindig hallotta a beszélgetést, tisztán hallotta azt. Nem is nevezte volna beszélgetésnek, sokkal inkább csipkelődnek, a virágokról és a feladatokról, meg egy hangos csattanás után arról, hogy a tanácsos felborított valamit és rendetlenséget csinált. Mélyet sóhajtott, ideje sem volt arra gondolni, hogy neki kell majd összetakarítani, mert Flora már kéretett is utána. Néha, megfordult a fejében, hogy megjegyzi, nem cselédnek, hanem kisegítőnek lett felvéve, ám sosem tette. Tulajdonképpen hálás volt azért, hogy itt dolgozhatott, hogy kiszabadulhatott a Rees ház adta monoton unalomból.
Kiérve meg kellett állapítania, hogy kellemesen csalódott, a tanácsos - aki már nem volt ott mire kiért - csak egy ott felejtett virágos vödröt rúgott fel a férfi, semmi többet. Abban is csak pár, eldobott gaz volt. Leguggolt és hanyag mozdulatokkal dobálta bele az elszáradt leveleket és földi maradványokat a fém edénybe. Tulajdonképpen nem figyelt arra, amit csinált, inkább felfelé pillantott, a pultra ahol pillanatokkal korábban egy narancssárga, arany, királyi pecséttel ellátott borítékot látott. A tanácsos hozta Florának. Erre könnyű volt rájönni, hiszen korábban nem volt ott. De mit akarhatott a tőle a király? Leginkább ezen tűnődött, miközben az ablakból nézte amint a délutáni nap sugarai meg-meg törnek a koszos macskaköveken. Kereste a választ egy olyan kérdésre, amire nem találhatta meg, még nem. Talán a nap hátralévő részét ennek a talánynak a bűvkörében tölti, ha nem markol meg hirtelen valami mást. Valami érdekeset. Egy papírt. Mélyet sóhajtott, szinte biztos volt benne, hogy valami undorító szemét, ami után nem győzi majd fertőtleníteni a kezét, kis híján beledobta a vödörbe, mikor azonban ránézett, a mozdulata megállt a levegőben. Ujjai között egy gyűrött, mégis ismerős narancssárga cetlit fogott. Képzelődik, képzelődnie kellett. Olyan szerencse ugyanis nem létezett, hogy így az ölébe hulljon a lehetőség. Mégis, itt volt. Összevonta a szemöldökét, nem tudta mit tévő legyen. Kereste a csapdát, de sehol sem találta, hiszen nem egyedül dolgozott itt, megannyi ember megfordult erre. Bárki elhagyhatta, bárki aki a fővárosban lakott. Ez pedig sok embert foglalt magába. Ki kéne dobni? Meg kéne tartani? Nem tudta, kétségbeesett vágyakozással nézett rá.
- Mi tart már ennyi ideig? Sok még a munka - hallotta meg Flora közeledő lépteit. - Nem volt ez ilyen sok! Azt hiszem téged sem a gyorsaságodért vettelek fel - sóhajtotta, bár a hangjában nem lehetett valós bosszúságot felfedezni -, ezt már én is régen összeszedtem volna, pedig a csípőm hosszú ideje nem képes a guggolás nemes feladatának elvégzésére. - Ania gyorsan zsebre vágta a cetlit, eldönti később mi legyen vele, majd olyan hirtelen állt fel, hogy lelökte az eddig pulton pihenő királyi levelet, dühösen fújtatva hajolt le érte. A kedve egyik pillanatról a másikra változott. Nem értette mi van vele, de kezdett meglehetősen elege lenni a napból. Az életből. Az utóbbi időben mintha az eddig egyszerű dolgok kezdtek volna összekuszálódni. Vagy pont most kezdtek kibogozódni? Megborzongott, megrázta a fejét. Nem értette honnan és miért jött ez a furcsa gondolatfoszlány, így inkább megfogta a levelet, majd felegyenesedett vele és Flora felé tartotta, hogy elvegye. Hiszen az övé volt. - Csak óvatosan - sétált el mellette a nő, miközben a kezét egy pillanatra a feje búbjára tette, mintha… mintha nyugtatni akarta volna. Mintha mindent értett volna, ám ez lehetetlen volt. Semmit sem érthetett. Semmit. Mégis jól esett az érintése. Egy egészen rövid pillanatig. A következő mondatáig: - Az üzenet egyébként neked szól, Raziel szerint a király azt kívánja tőled, hogy holnap délután jelenj meg a színe előtt. Mondd csak, történt tegnap valami? - pillantott rá az egyik virágcsokor rendezgetése közben fürkésző tekintettel az ősz hajú nő, mire Ania keze remegni kezdett. Nem válaszolt, kis híján a lábai is feladták, egy gondolat kavargott a fejében. Kayden nem ostoba. Holnap meg fog halni, ez nem kétséges.
* * *
Soha nem volt még olyan hálás a hosszú szoknyájáért, mint akkor, mikor belépett a palota hűvös, fehér márvánnyal és aranyozott stukkókkal díszített tróntermébe. Régről, csak úgy, mint a palota legtöbb részéről, voltak halvány emlékei. Itt talán egyszer volt, azonban a kép, ami elé tárult és a kép amire emlékezett szöges ellentétei voltak egymásnak. Akkorról fény, pompa és melegség emlékét őrizte. Most azonban félhomály, sötétség és kísérteties, hideg csend fogadta. Ahogy elindult a király trónusa felé, kopogó léptei visszhangoztak a hatalmas teremben. Fehér falait az ország zöld arany és a Calaeris család narancssárga arany zászlói fedték. Egymás után, felváltva.
Kezeit maga előtt tartotta, gondosan ügyelve arra, hogy semmi gyanús mozdulatot ne tegyen. Fejét is éppen csak annyira fordította el, hogy oldalra lásson és ne kelljen a királyra néznie, aki minden bizonnyal le sem vette róla a szemét. Miért akarta, hogy idejöjjön? Szüntelen ez a kérdés zakatolt az elméjében, mióta Flora átadta neki az oroszlános pecséttel ellátott, drága papírba csomagolt levelet. Csak ezért volt biztos benne, hogy nem a saját kivégzésére hivatalos, mert arra nem küldenek díszes, kézzel írt meghívókat. Legalábbis nem az áldozatnak.
Köhintést hallott, az őt kísérő udvaronc volt. Jelzés, hogy ideje megállnia és tisztelettel köszönteni a királyt. Szemeit a fehér, szőnyegtelen padlóra szegezte. Szíve szerint a férfi lábai elé köpött volna, hogy megmutassa mit is gondol róla ő az egész ország. Ehhez azonban nem volt elég bátorsága. Kezei szint önmaguktól mozdultak. Ujjai közé fogta ruhájának két oldalát, enyhén felhúzta azt, súlyát a jobb lábára helyezte, enyhén behajtotta azt, miközben a balt hátra tette. Tökéletes pukedlit kívánt a szertartásmester. Hát tessék, itt volt. Felemelkedett, tekintetét továbbra is a padlón tartotta, várta, hogy az uralkodó szólaljon meg először.
- A parancsnokot kivéve mindenki menjen ki - hangzott a határozott utasítás. A teremben érezni lehetett a meglepetés zavarát. Az őrök tanácstalanul néztek egymásra, bár a királyuk szólt hozzájuk, mi több: parancsolt nekik, mégsem hagyhatták el a szolgálati helyüket. Senki sem mozdult, csak a fejek forogtak ide-oda, mintha arra vártak volna, hogy Őfensége meggondolja magát. - Nem hallottátok? - nézett végig a társaságon ridegen, hangjában semmi érzelmet nem lehetett felfedezni, csak az unalom végtelen nyomottságát.
- De fenség…
- Azt mondtam mindenki menjen ki! Vagy talán úgy hiszitek van ember, akinek a szava többet ér, mint az enyém? - sóhajtott. Nem emelte fel a hangját, nem is utasított, mégis érezni lehetett benne a ki nem mondott fenyegetést, még Ania is libabőrös lett tőle, holott rá nem vonatkozott a parancs. Az őrök és szolgálók pár másodperig ismét kérdőn keresték egymás tekintetét. Végül valaki bólintott. Meghajoltak a király felé, majd szépen lassan elhagyták a termet. Kifelé menet hallani lehetett az értetlenkedésüket, néhány őr a nemtetszését jelezve morgolódott, ám maradni egyikük sem mert. Szépen, lassan üres lett a terem, ahogy az emberek kiáramlottak. Mikor becsapódott a hatalmas, hosszú évszázadokat megélt tölgyfa ajtó szinte beleremegett az egész helyiség. Aztán néma csend lett. Sem a király, sem pedig a testőrkapitány nem szólt semmit. Először egymásra néztek, majd pedig Aniara.
Leplezetlenül vizslatták, mintha kerestek volna
valamit, hogy mit, de mikor óvatosan feléjük pillantott íriszeikből, jobban mondva a kapitányéból ezt olvasta ki. Kayden Calaeris tekintete pontosan olyan üres és hűvös volt, mint két nappal korábban. Ania nem szólt és nem is tett semmit. Várt. Türelmesen várta a pillanatot, hogy kiderüljön: mit is akarhat tőle Őfensége. Hosszú, már-már örökkévalóságnak tűnő percek után szólalt meg az ország első embere: - Kövess!
A parancs - mert hát a hangnem és a megfogalmazás is messze állt a kérés széles körben ismert fogalmától - egyértelmű volt. Rövid, mintha csak egy kutyának adták volna. Aniat azonban mégsem ez lepte meg, hanem az, hogy a férfi nem a főbejárat felé indult, hanem a parancsnok irányába, mire a zömök, páncélba bújt férfi arrébb lépett. Mögötte egy ajtó vált láthatóvá. Vajon véletlen, vagy tényleg így rejtették? Tűnődött, miközben egy tapodtat sem mozdulva figyelte a király hátát, amint elé lép, majd hátrapillant.
- Nem hallotta, mit mondtam? - vonta fel a szemöldökét, miközben egyenesen Aniara nézett. A hangja nem volt sem durva, sem pedig követelőző, a lány mégis összerezzent. Hibázott. Annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy elfelejtett teljesíteni egy, a maga nemében végtelenül egyszerű kérést. Gyorsan rebegett egy bocsánatkérés félét, majd megindult az ajtó irányába, miközben az feltárult, a király be is lépett rajta. Ő azonban tétovázott és a mellette álló parancsnokra pillantott, aki egy halovány, de biztató mosoly kíséretében bólintott. Mintha pontosan értette volna a hangosan ki nem mondott kérdéseket, a dilemmát, amit ez az egész jelenet okozott, hiszen az volt.
Követni a vérszomjas, kivégzéseket elrendelő királyt, egy titkos ajtón keresztül, az Istenek se tudja hova nos… minden volt, csak biztató nem. Főleg úgy, hogy Florán kívül senki sem tudta, hogy most éppen itt van. Ania nagyon jól tudta, hogy az ilyen események nyomán születnek a rémtörténetek. A lány, aki elment a Trónbitorlóval, majd sosem tért vissza. Szép kis história kerekedne belőle. Azonban egy belső hang, amit korábban is hallott gyakorlatilag kinevette ezen gondolata nyomán. Szinte lökdöste, hogy menjen előre. Egyre biztosabb volt benne, hogy ez a kíváncsi, kotnyeles énje volt és utálta. Végtelenül utálta őt, főleg azért, mert mindig hallgatott rá. Bár elismerendő tény, eddig sosem tévedett, hiszen még életben volt. Csak remélhette, hogy most sem lesz másképpen.
A folyosó, melyen végig mentek nem volt hosszú, még folyosónak hívni is túlzás túlzás volt, sokkal inkább funkcionált összekötő alagút ként. Némi félhomály után egy szobában kötöttek ki. Dolgozószoba volt ez, de nem abból a hivatalos fajtából, amit az ember az ország királyától várt volna. Nem voltak aranyozott bútorok, túlméretezett szobrok és őrök mindenfelé. Ez a helyiség a maga puritán módján, az egyszerű bársony bútoraival, sötét bükk íróasztalával és falra szegezett polcain elhelyezett csecsebecsékkel, melyeknek minden bizonnyal inkább eszmei, sem mint anyagi értéke volt, meglehetősen otthonosnak volt mondható. Egyedül a kandalló felett lógó hatalmas kép nem illett a rendezett egyszerűségébe. Legalább olyan magas volt, mint a lány ha nem magasabb és három embert ábrázolt. Egy férfit és két fiút mellette. Ruhájuk narancssárga-arany színben pompázott és a maguk módján hasonlítottak is egymásra. Ania kettejüket azonnal felismerte. Az idősebb férfi Cayden Calaeris volt, a Trónbitroló, míg az idősebb fiú Kayden Calaeris a Hamis Király. Tulajdonképpen a kisebb is lehetett volna, rá is hasonlított, talán inkább ő volt. Valami ezt súgta neki. A másik fiúról azonban ötlete sem volt, hiszen nem lehetett mind a kettő Kayden. Sosem hallott arról, hogy a királynak lett volna bátyja, vagy bármilyen testvére. Bár ha jól tudta, éltek még Calaerisek az országban, akár egy unokatestvér is lehetett, vagy egy fiatalabb nagybácsi. Mit számított ez? Mintha... Nem fejezte be a gondolatot, ahogy a kérdést sem válaszolta meg saját magának, meglepő hirtelenséggel fonta maga köré a karjait. Reszketni kezdett, úgy érezte, mintha átfagyott volna, ám meglepő, különös fagy volt ez, nem olyan, ami kívülről szökött be nem. Ez mintha a csontjaiból indult volna ki, mintha belülről marta volna a jég. Nem tartott sokáig, talán egy percig, a reszketés pedig úgy tűnt tova, mintha soha nem is létezett volna. Már-már maga is elhitte volna, hogy képzelődik, ha saját kezeivel nem dörzsöli a felkarját pontosan úgy, mint azok, akik fáznak.
Valóság volt. De hogyan és miért? Az emberek nem szoktak csak úgy belülről megfagyni. Egyáltalában nem kezdenek el belülről fagyni. Mélyet szippantott a szoba kissé állott levegőjéből, majd lassan fújta ki azt, ezzel próbálva nyugtatni magát. Ahogy a tekintete tovább siklott éppen csak futólag siklottak el az uralkodó felett, aki összehúzott szemekkel tanulmányozta. Mintha választ várt volna, vagy legalábbis magyarázatot. Aina azonban nem adott neki, meg sem próbálkozott ezzel, a struccpolitika valahogy kedvezőbbnek tűnt. Ha úgy tesz, mintha minden rendben lenne, akkor minden rendben is lesz, legalábbis a felszínen. Nyolc éve élte így az életét, gyerekjáték volt most is ezt alkalmaznia. Arról nem beszélve, hogy tulajdonképpen fogalma sem volt arról, hogy mi is történt abban a pár másodpercben.
- Üljön le - törte meg a rájuk telepedett csendet a férfi, miközben az egyik díszes vörös bársony felé biccentett, ő maga pedig megindult a dolgozó asztal irányába.
- Parancsol? - nézett a lány zavartan hol a királyra, hol pedig az asztal előtt elhelyezett bársonyfotelek egyikére. Ez tényleg megtörtént? Őfensége hellyel kínálta a privát dolgozószobájában?
- A mai tényleg egy ilyen nap, hogy mindent többször kell elmondanom? - túrt ingerülten félhosszú szőke tincseibe, miközben élettelein kék íriszeit mintha Anian felejtette volna. - Üljön le az Istenért, beszélni kívánok magával, ha eddig nem jött volna rá. Gondoltam mind a kettőnknek kényelmesebb, ha nem állja végig. De ahogy óhajtja - a király hangjában türelmetlenség, düh és még valami megmagyarázhatatlan mellékzöngéje csendült fel, amit nem tudott hová tenni.
Nem szólt semmit, bár szíve tiltakozni kívánt. Nem csak az illem és a rangkülönbségek miatt, hanem azért is, mert így nehezebbnek vélte a menekülést. Menekülést mitől? Ha nem azzal ül szemben, akivel, egészen biztosan kineveti saját magát. Már-már beteges paranoia kezdett elhatalmasodni rajta. Miként is támadhatta volna meg a király? Előkap egy számszeríjat az asztal alól és lenyilazza? Esetleg hirtelen behív valakit azon az egy ajtón és lefejezteti itt? Hogy minden véres legyen? Nevetséges, ezt még neki is be kellett látnia.
- Ez a dolgozószoba még az apámé volt - szólalt meg fátyolos hangon, miközben ő maga is körbenézett a szobában, mintha most látná azt először. - Hivatalosan ez a király legfőbb tanácsosának helye, azért a trónterem mellett, hogy mindig az uralkodó mellett lehessen, de mind ezt úgy, hogy mindig láthassa kiket fogad, hogy eltudják kerülni az árulást - ami láthatóan nem annyira sikerült, tette hozzá gondolatban Ania, az arca azonban meg sem rezdült. Még csak azt kellett volna, hogy ilyen áruló gondolatokon kapják, pont itt. - Ez a kis szoba sokkal kellemesebb, mint a fenti giccses fogadóterem, így a legtöbbször itt intézem a személyes megbeszéléseimet.
- Miért mondja ezt el nekem?
- Miért kéne megindokolnom bármit is? - vonta fel a szemöldökét a király, mire lesütötte a szemét, abban reménykedett, hogy a föld záros határidőn belül elnyeli. Csak be kellett volna fognia a száját csendben hallgatni, míg végre ki nem derült, hogy pontosan mit is akarnak tőle. Mert hogy erre egészen eddig még nem derült fény. - Mindegy, jobb is, ha a tárgyra térünk. Ha jók ez értesüléseim a múltkor találkozott a fiammal és beszélgetett is vele. - Nem kérdés volt ez, hanem kijelentés. - Értesültem erről a nevelőjétől és magától Kaitól is. A herceg nem kedvel sok embert, igazából szinte senkit, magát valamiért mégis szimpatikusnak találta. Különös egybeesés, de… - a férfi azonban csak megrázta a fejét, a gondolat pedig félbemaradt. Mintha maga is megpróbálta volna elhessegetni mint ahogy azt az ember teszi egy kellemetlen léggyel a délutáni pihenő idején. Ez azonban nem egy egyszerű állat volt, valami más, valami szavakba önthetetlen. De… lógott köztük a levegőben befejezetlen mondat. Ania hiába próbált bármi változást felfedezni a király arcán, nem látott semmit. Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekre volt szükség, hogy összeszedje a gondolatait. - Szeretném, ha ezt követően felváltva az idősebb kolléganőjét - közölte nemes egyszerűséggel a király, miközben alászignózott egy, az asztál elhelyezett papírt, majd vörös viaszt csöppentett rá és belenyomta a királyság sassal díszített pecsétgyűrűjét.
- Te…
- Nem fogom magam megismételni, jól hallotta amit hallott - szakította félbe a lányt egy mély sóhajjal. Érezni lehetett, hogy tényleg nagyon elege volt már abból, hogy a nap folyamán nem történik más, csak engedetlenség és megkérdőjelezés. Mégsem tett semmit drasztikusat. Semmi olyasmit, amit a lány elvárt volna a „hírneve” alapján. Csak bosszankodott az emberek viselkedésén, zsörtölődött, mint egy megkeseredett vénember. Ahogy Ania elnézte a vonásait, már-már beteges fehér bőrét és a szeme alatt sötétlő karikákat hirtelen sokkal idősebbnek mondta volna az uralkodót, mint amennyi valójában volt. Úgy tíz évvel, pedig a valóságban 5 év ha volt közöttük. - Holnaptól maga látja el a palota kertjét. Mind a kettőt, ha nem lenne egyértelmű.
- Mind ezt azért mert a fia kedvel? - kérdezte a lehető legnagyobb óvatossággal. Semmi értelmét nem látta ennek a rendelkezésnek. Az égvilágon semmit. Hiszen Flora tapasztaltabb volt és évek óta járt ide, ismerte a palotát. Ania is, valamennyire, régről, egy másik életből, ami néha olybá tűnt mintha nem is létezett volna.
Nem kapott választ. Legalábbis nem egyből. Kayden Calaeris lassan emelte fel a fejét, majd meg lassabban nézett végig az előtte ülő lányon. Kétszer is. Tekintetébe nem sok érzelem vegyül, ám tisztábbnak hatott, mint korábban. Mintha a beszélgetés során most látta volna először úgy igazán a vele szemben ülő nőt. Habozott. Látszott rajta, hogy nem tudja válaszoljon-e erre a kérdésre. Hogy válaszolni akar-e. Ania már majdnem elnézésér kért, hogy feltette, mikor a király szóra nyitotta a száját.
- A feleségem beteg. - Jelentette ki, ám ez nem volt újdonság. Az országban mindenki tudta, hogy a királynő szervezete gyenge. Sokan már azon is csodálkoztak, hogy a Királyné a szülést túlélte, mi több, utána még évekig meg is jelent a népe előtt. Bár ennek ára volt, évről évre fehérebb és vékonyabb lett. Gyakorlatilag Miya Calaeris a nép szeme előtt fogyott el, mindezt úgy, hogy az a hír járta: a férje erős mágus. Megmenthette volna. Életben tarthatta volna. Rebesgették mikor szóba került a fiatal asszony. Nem mintha valóban szerették volna a nőt, a nép olybá tűnt mindent utált, ami a királyi családdal volt kapcsolatos. Minden lehetőséget megragadott, hogy beléjük kössön. A királyné állapota pedig kiváló alkalom volt erre. Egy lehetőség, hogy ócsárolni lehessen a királyt. Mintha az ő hibája lett volna.
Ania nem értett velük egyet. Ebben semmiképpen. Nem kedvelte a királyt, ellenben kedvelte a királynét. Emlékezett rá régről. Egy másik életből. Egy másik világból. Miya kedves lány volt, mindig mosolygott és imádta a virágokat és fülig szerelmes volt Kaydenbe, aki viszont szerette. A titkos pillantások, amiket váltottak erről árulkodtak. De akkor miért? Miért nem menti meg? Mi lehet ennél fontosabb? Nem sokat tudott a mágia természetéről, meglehetősen keveset, ha hűek akarunk maradni az igazsághoz, annyit mégis tudott, hogy egy erős mágus bármire képes volt. A király pedig az volt. Nagyon is. Másképpen az a kert nem maradhatott volna fent a tél kellős közepén, A pletykák e téren igaznak bizonyultak. Valami nem volt kerek ebben a történetben sem. Anianak kezdett rájönni, hogy a királlyal kapcsolatban semmi sem kerek és semminek sincs értelme. Azzal a királlyal kapcsolatban, aki most mélyen hallgatott. Ania mozdulni sem mert. Mintha a levegő is osztozott volna vele ebben, talán az idő is. Noha ő végtelenül hosszúnak érezte a beállt csendet valójában nem lehetett hosszabb pár percnél. Pár percnél, amíg Kayden összeszedte a gondolatait. Hogy mit és legfőképpen miért akart mondani.
- A fiam... megváltozott. Komolyabb lett, nem mosolyog és nevet, ritkán beszél. Legtöbbször fintorog, ha valami nem tetszik neki. Az óráin figyel, de ennyi, mintha nem is öt éves lenne. A találkozásuk után viszont láttam a szemében a csillogást, egy olyan csillogást, amit régen nem. Kedveli magát, ami… ironikus, azt hiszem - húzta furcsa mosolyra a száját, mely egyszerre lehetett volna nosztalgikus és keserű, ha kontrasztban van a szemével. Az íriszei azonban élettelenek maradtak. Megrázta a fejét. Mintha valamit megpróbált volna kiűzni a fejéből. Valamit a régmúltból. - Mindegy. Így már érti, igaz? - kérdezte, mire Ania bólintott.
Nem, valójában nem teljesen értette. Sok mindent nem értett, de nem akart rákérdezni, nem csak azért, mert úgy hitte, nem kap választ, hanem mert a kérdései egy részét ostobaságnak tartotta. Egy ideig megint nem szóltak semmit, végül a király felpillantott, még egyszer végigmérte őt, majd egy egyszerű “Elmehet” kíséretében elbocsátotta. Majdnem felsóhajtott megkönnyebbülésében, túlélte. Átverte Kayden Calaerist.
* * *
A napok meglehetősen gyorsan és nyugodtan váltották egymást. Ania maga is meglepődött, hogy milyen megnyugvással töltötte el a palotabéli, tavaszi kiskert napi gondozása. Amiről természetesen senkinek sem mesélt. Még Micahnak sem, pedig késztetést érzett rá, de… valami megállította. Talán a bűntudat, talán valami más, szavakba önthetetlen, nem volt ideje ezen gondolkodni. Akkor nem, mikor arról kellett döntenie, hogy mit kezdjen a lázadók gyűlésére szóló belépővel. Tulajdonképpen nem volt kérdés mit csinál. Inkább csak a lelkiismeretével és aggályaival viaskodott, ismételten, a döntés már aznap megszületett, mikor a kezébe került a lehetőség. Nem akart ölbe tett kézzel ülni és várni, ahogy mindig is tette. Ha mást nem, legalább tudni akarta mi folyik körülötte.
Köpenyének kapucniját a lehető legjobban előre húzta, hogy ezzel is rejtse az arcát. Deja vu érzése volt, valahogy mindig ezt csinálta, ha éppen olyan helyen járt, ahol tilos lett volna. Előbb a bordély, most ez, a titkos földalatti odú. No, nem mintha attól félt volna, hogy a kocsma lázadó csőcselékéből bárki felismeri, hiszen alapvetően sem keveredett velük. Azonban, egy olyan világban, amiben éltek soha sem lehetett az ember elég óvatos. Arról nem is beszélve, hogy Aryan és Lloyd tanácsos is valahol a tömegben voltak. Bár arra Ania a nyakát tette volna, hogy még véletlenül sem annak a sötét büdös saroknak a közelében, melybe próbált a lehető legjobban elbújni és beolvadni. Csendben, mint valami fekete árnyék fülelt és figyelt a körülötte történtekre. Ezek azonban nem voltak sem érdekes, sem megemlítendő dolgok. Kétes kinézetű emberek és a jelen királyt pocskondiázó beszélgetés foszlányok. Ania tulajdonképpen biztos volt benne, hogy sokan nem a korábbi uralkodók iránti tiszteletből, hanem a jelenlegiek felé irányuló gyűlöletből voltak itt. Ezt pedig, ha az örökös és a tanácsos, no meg a többi vezető nem is, ő mindenképpen bajosnak ítélte. Hogy lehetne megbízni valakiben, akit a gyűlölet hajt? Tette fel magának a kérdés, választ keresni azonban már nem volt ideje, mert valaki fellépett a színpadra, majd a kezében lévő bottal a padlót kezdte csapkodni.
Az első ütésre Ania összerándult, a másodikra felkapta a fejét. Többen szitkozódtak mellette, a pokolba kívánták a férfit, ám ő szakadt, rongyaiban egészen addig verte a padlót, míg a helyiségben néma csönd nem lett. Ámbátor a csönd, ha őszinték akarunk lenni nem neki volt köszönhető, hanem Lloyd tanácsosnak, aki furcsán festett. Ania összevont szemöldökkel figyelte, amint a tömzsi, ötvenes évei közepén járó férfi az emelvény - tulajdonképpen összetolt asztalok - közepére sétál. Ebben még semmi különös nem lett volna, hiszen igen kiváló beszélőkével rendelkezett, ruházata azonban szegényes volt, már-már szakadtnak mondta volna az ember, ha nem a város csőcselékének egy része veszi őt körbe. Hogy ez a ruha mire volt jó, arra ötlete sem volt, mivel a beszéde, mellyel magára vonta az emberek figyelmét arról szólt, hogy ha jövőt szeretne az ország, akkor meg kell dönteni a jelenlegi rendszert és királyt, új utakra van szükség, jobban mondva a régiekre.
A beszéde igen figyelemfelkeltő volt, ha a lány nem ismerte volna alaposabban talán még ő is elhiszi neki. Elhiszi, hogy így van, így lehet. De ismerte és nem bízott benne, hiába köszönhetett neki sok mindent egyszerűen nem tudta odaadni neki a bizalmát. Volt a férfiben, a kisugárzásában, a mosolyában valami, amit nem tudott hová tenni. Számítás, mondta egyszer Florának - aki erre csak hümmögött -, de ez nem fedte le az érzései teljes valóságát. Tehát, azt továbbra sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi a baja a férfivel, csak azt tudta, hogy valami. Azt kellett észrevennie, hogy az utóbbi, egy-másfél hétben egyre kevesebb dolgot tudott szavakba önteni, minden inkább csak egy “megérzés” volt, egy régmúltból jövő belső hang. Amíg a férfi beszélt óvatosan elmozdult az eddigi, jól árnyékolt helyéről és az embereket kezdte pásztázni. Mindenki a tanácsosra figyelt. A tekintetével Aryant kereste, de nem lelte. Pedig nem lehetett elől, hátul kellett állnia, hiszen őt is mindig óvatosságra intették, jobban mint magát Ania, hiszen a fiú volt a…
- A lázadók reménye - súgta mellette teljes döbbenettel és kitágult pupillákkal egy férfi, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette a fából tákolt színpadról. A lány megborzongott. Tudta, hogy a szavak nem neki szóltak. Mégis… rettenetes előérzete támadt, hirtelen a gyomra is borsónyira zsugorodott. Mély levegőket vett, miközben lassú mozdulattal fordult a színpad felé. Tudta, mit fog ott látni, egyszerűen csak érezte. Mégis, úgy érezte, mintha gyomorszájba rúgták és elárulták volna. Pedig ez nem volt jogos. Itt volt, a gyűlésen, mégis elégedettség helyett keserű ízt érzett a szájában. Őrülnie kellett volna, mégis csalódott volt.
Aryan a színpad közepén állt, kezét a háta mögött pihentette. Lassan, mérte végig a tömeget, pontosan úgy, azzal a veleszületett felsőbbrendűséggel, melyet már akkor is árasztott magából, mikor először találkoztak egymással. Ki kellett javítani magát, ez nem Aryan volt, most nem, ezzel pedig a döbbent, ólomsúlyú, borgőzös csend alapján a jelenlévők is tisztában voltak. Végigmérte a férfit, ezüst-zöld öltözet, az elején egy repülő sast ábrázoló címerrel, önelégült mosoly és a szemeiben egy jövő ígérete. Ania nagyot nyelt, remegni kezdtek a kezei. Vajon másik is látták, vagy csak ő vette észre, hogy ott van a tekintetében egy ígéret? Azonban annak a jövőnek az ígérete, ami Vylaris Valiar bosszúvágytól éhes tekintetében csillogott, ugyanolyan sötétnek tűnt, ha nem sötétebbnek tűnt, mint a jelen, amelyben éltek.
Csak azokban bízz, akik itt vannak, senki másban. Érted?
Csak azokban, senki másban… de kikben?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése