Korhatár: 0+
Besorolás: fantasy, general, original, suspense
Szószám: 5500+
Leírás: Az egyelőre még cím nélküli történetem első fejezete, melyben megismerhetjük Aniat és családját, valamint rövid kitérő erejéig fellebben előttünk a múlt fátyla, is és megtudhatjuk, milyen viszonyok uralkodtak a trónfosztás előtt.
Elaena uralkodásának 15. éve
- Visenya! - hallotta távolról egy ismeretlen férfi ideges üvöltését. Ennél több figyelmet azonban nem szentelt neki.
Nem érdekelte, hogy mi történik a palotában. Ha rajta múlott volna, akkor el sem jön ide, hanem inkább otthon marad az édesanyjával és a várparancsnokukkal, aki megígérte, hogy megtanítja neki azt a híres mozdulatát. Az apja azonban valamiért minden egyes alkalommal ragaszkodott ahhoz, hogy megjelenjen itt. Mintha ő maga lett volna a koronaherceg. Ez pedig pontosan annyira dühítette, mint amennyire egy tizennégy éves fiút dühíthet, hogy nem csinálhatja azt, amit szeretne.
Megint hallotta a kiáltást.
Mélyet fújtatva a jobb oldaláról a hátára fordult, hogy láthassa a kék eget. Jobb kezét a feje alá helyezte, a fűszálak csiklandozták azt, jóleső érzés volt. Egészen megnyugtató, az otthont idézte fel benne; mintha körülötte nem állt volna minden a feje tetején napok óta. Mintha nem az egész palota egy egyszerű lány fogadására készült volna. Úgy viselkedtek, még a tulajdon apja is, mintha Visenya Dalyreos több lett volna, mint a konzortkirály valami távoli unokatestvérének egy rangon aluli nőtől született gyermeke. Pedig pontosan ennyi volt, ahogy azt az apja otthon nem egyszer és nem kétszer kifejtette, némi alkohol és jó adag düh társaságában. Mindezt persze azért, mert végül nem azt a lányt választották, akit ő ajánlott, hanem az egyik saját familiáris nemesi házuk fejének fiatalabb leánygyermekét. Erre tessék, most úgy várta az érkezését, mintha mindig is támogatta volna az ügyet. Ennyi idősen nem értette a politikát, nem is érdekelte, így az egészet nem gondolta többnek, mint egyszerű képmutatásnak.
Azt azonban kár lett volna tagadni, örült neki, hogy az apja eredeti szándéka nem járt sikerrel. Nem kedvelte a koronaherceget, Miyát viszont igen, még akkor is, ha mindig beteg volt, és csak tipikusan lányos témákról lehetett vele beszélgetni. Mindig kedves volt. Lehet, ha majd muszáj lesz valakit, akkor őt veszi el, az anyja is kedvelte a lányt, és kicsit talán hasonlítottak is. Mind a ketten kedvesek voltak.
Ismét sóhajtott egy nagyot. Nagyfiú volt már, mégis hiányzott neki a nő, a birtokuk és a szobája, de még az ostoba húga is, aki olyan pici volt, hogy a síráson kívül nem volt másra képes. Tulajdonképpen utálta a palotát és Visenyát is, aki miatt megint iderángatták őt. Azért is feküdt a kertben a bokrok között, mert nem volt hajlandó megjelenni a fogadóünnepségen. Itt nem is keresték, és úgyse találták volna meg. Meg amúgy is, minek kellett oda? Szerencsére nem ő fogja feleségül venni, hanem az a pökhendi Vylaris, akinek a múltkor sikerült legyőznie kardpárbajban. Ámbátor egészen biztos volt benne, hogy ez csak azért történhetett meg, mert a koronaherceg két évvel idősebb nála. Amint ő is betölti a tizenhatot, le fogja győzni. Akkora már megtanulja a várparancsnok titkos fogását is.
- En garde - akarta előre nyújtani a kezét, azt imitálva, hogy lefegyverez valakit, a mozdulatot azonban nem tudta befejezni, ugyanis valaki ráesett. Jobban mondva hanyatt esett benne.
Ha tehette volna, akkor minden bizonnyal ráripakodik az illetőre. Mi több, ez határozottan a tervei között szerepelt, közvetlen az után, hogy kiszedte a szájából a hosszú barna tincseket, melyek a „támadójához” tartoztak. A művelet közben azonban akarva-akaratlanul, de az orrában érezte azoknak az illatát is. Orgona. Édes orgonaillatuk volt, mely a felhőtlenül boldog, elmúlt nyarak emlékét hordozta magában. Milyen lánynak van orgonaillata? Bosszúsan összevonta a szemöldökét, majd jobb kezével minden gond nélkül oldalra taszajtotta az egészen idáig rajta fekvő, szerencsétlenül kalimpáló testet.
- Aú - esett oldalra egy fájdalmas nyögést követően. A fiú egy pillanatig kellemetlenül érezte magát, felsejlett a gondolatai között, hogy az édesanyja nem lenne rá büszke, talán még szidást is kapna. Már majdnem bocsánatot is kért, aztán meggondolta magát. A lány zavarta meg őt a bujkálásban, esett rá és tömte a szájába a haját. Teljesen egyértelmű volt, hogy kettejük közül nem ő az, akinek elnézést kellene kérnie.
- Gonosz vagy - hallotta maga mellől azt a tipikus lányos nyávogást, mire érdektelenül odapillantott. Tulajdonképpen maga sem tudta, mire számított, hogy néz ki, azonban meglepődött. Bár képtelen lett volna szavakba foglalni ennek okát, hiszen a lányban nem volt semmi különleges. Egyenes barna haj, barna szem, fehér bőr, halványpiros ajkak. Pontosan az, amit bárki elvárna egy nemes lányától. Miya és az édesanyja is így nézett ki. Jó. a királynő nem, neki szőke haja volt, de a legtöbb nemes nő, akit ismert, barna hajjal rendelkezett, így véleménye szerint ez volt a normális.
- Csak nem szeretem, ha megzavarnak - válaszolta végül hetykén, változatlanul a fűben fekve. A szemét azonban nem vette le a lányról. Visenyáról. Ugyanis, ha az arany-lila színösszeállításban pompázó ruhája nem lett volna elég árulkodó, a mellére varrt medvét ábrázoló stilizált címer, Faylare címere egész biztosan elárulta volta származását. Bármennyire is utálta őt, még így ismeretlenül is, nem tudott elfordulni. Volt valami, ami megfogta ebben a lányban, valami, amit nem tudott szavakba önteni. Ahhoz túl fiatal volt, túl tapasztalatlan és tudatlan. Ahhoz pedig túlságosan pökhendi, hogy ezt csak egy pillanatra is bevallja magának. Inkább - nagy nehezen - hátat fordított a lánynak, mintha elvesztette volna iránta az érdeklődését. Nem is szólt többet.
Feltehetően Visenya is így vélekedett, mert némi várakozás után felpattant, a hangok alapján leporolta díszes ünneplőruháját, hogy nem maradjon nyoma az incidensnek, majd elindult arra, amerről érkezett. Léptei tompa háttérzajt adtak a délután meleg csendjének. Váratlanul azonban megállt. Némán topogott pár percig, mint aki mondani kíván valamit. A fiúnak elképzelése sem volt, hogy mit akarhat a leendő koronahercegné. Miért nem megy már az Istenverte dolgára, és hagyja őt nyugodtan bujkálni?
- Pukkadj meg - mondta durcásan, majd folytatja útját a pázsiton.
Volt valami furcsa ebben a mondatban. A lány nem hisztizett, vagy toporzékolt, egyszerűen csak közölte vele a véleményét, ő pedig hirtelenjében valóban rosszul érezte magát. Nem attól, hogy durván bánt vele, hanem attól a mély keserűségtől, ami annak a tízévesnek a hangjából hallatszott. Ezután hosszú ideig nem mozdult, csak feküdt a földön, hallgatva a madarak őszi búcsúdalát. Frissen hullott levelek és eső mosta avar illata keveredett a levegőben, ő azonban nem ezt érezte. Még órákkal később is, mikor beleszagolt a friss esti szellőbe, meg mert volna esküdni rá, hogy annak édes, orgonaillata volt.
* * *
Kayden uralkodásának 5. éve
Ébren volt, mégsem nyitotta ki a szemét. Hagyta, hogy a hideg téli szél simogassa az arcát, melynek illata már az első hó ígéretét hordozta magában. Érezte, ahogy a könnyei végigfolynak az arcán, arról azonban elképzelése sem volt, hogy miért. Inkább nem is foglalkozott vele, átadta magát a körülötte nyüzsgő emberek okozta háttérzöngének. Hallotta, amint az árusok alkudoznak a portékájukra, és a pletykás asszonyok a legújabb híreket osztják még egymással. Egy varjú is károgott, más madár ezekben a hónapokban nem maradt a környéken. Mégis furcsa megnyugvást hozott számára ez a földöntúli hang. A halálmadár hangja. Neki az életet jelentette, a túlélést. Hogy túléltek egy újabb évet abban az anarchikus káoszban, ami tíz éve uralkodott a birodalomban.
Tompa puffanást hallott maga mellett. Lustán nyitotta ki a szemét. Kellet némi idő, mire rendesen tudott fókuszálni, és sikerült felismernie, hogy mi is van mellette. Egy barna zsák, tele ágakkal. Tehát Flora visszatért a palotából. Egyszerű megállapítás volt ez, mégis furcsállotta. Felpillantott az égre, a nap azonban még magasan járt, éppen csak kettő múlhatott. Ez pedig határozottan nem volt jó jel. Tekintetével a nőt kereste, nem volt nehéz dolga. Az ugyanis szitkozódva állt nem sokkal előtte. Ráncos bőrén meg-megcsillantak az izzadságcseppek. Letörölte a homlokát, majd felé pillantott. Ahogy könnytől vöröslő szemei találkoztak a nő kék íriszeivel, azok összehúzódtak. Megértette a néma, fel nem tett kérdést.
- Most nem alkalmas, jöjjön vissza napnyugtakor - affektált, miközben csípőre tette a kezét. - Mintha ezekkel a szemekkel lehetne bármit is látni, ha beesteledett.
- Akkor holnap - vonta meg a vállát, mire egy villámló, jeges kék tekintet majdnem felnyársalta.
- Ők is ezt mondták. De ebben az időben holnapra elfagyhat minden, ha csak egy este is hanyagul látják el. Egy teljes évnyi munkánk veszik kárba, csak azért, mert Őfensége Kayden Hamis Király Calaeris és annak felesége így kívánják. A virágokról nem is beszélve.
- Vigyázz, mit mondasz - szisszent fel a lány. - Egy ilyenért holnap akár ki is végeztethetnek.
- Ugyan már - legyintett olyan hanyagsággal, mellyel csak azok az emberek tudnak, akik leélték életük túlnyomó részét, így nem veszik olyan komolyan a halál szelét, mint a fiatalok. - Ha mindenkit kivégeznének, aki így nyilatkozik, nem maradna ország, amit irányíthat. De te, Ania, miért is üldögélsz a fagyott kövön, mint aki jól végezte dolgát? - vonta fel a szemöldökét. Hangjában nem aggodalom csendült az iránt, hogy megfázik. Ő nem a folyton túlféltő Aya volt, hanem egy kemény faylarei nő. Azon kevesek egyike, akik a lázadás után sem menekültek haza. Bátor asszony volt, az már egyszer biztos.
- Pihentem, úgyse vetődik ma erre senki - vonta meg a vállát. Vásárnap volt, ami azt jelentette, hogy az emberek húsokat, kelméket, fűszereket és pult alól előkerülő illegális árut vettek, nem pedig faágakból készített csipkebogyó díszítette koszorúkat, vagy téli virágcsokrokat.
- És miért sírtál? - érdeklődött, mintegy mellékesen, miközben kibontotta a korábban hozott zsákot, majd a lány ölébe dobott belőle pár ágat. Jelzés volt ez: „Kisanyám, ideje dolgoznod is a pénzért, amit fizetek neked.” Nem mintha égető szüksége lett volna rá, egyszerűen csak jól esett virágkötéssel foglalkozni. Megnyugtató. Felejtést hozott.
Ania a kérdés hatására megtapogatta az arcát. Érezte rajta a rászáradt sós könny nyomát. Miért is sírt? Eltűnődött, miközben az égre pillantott; varjak szálltak fel egy faágról, majd fekete pontként hasítottak tova a világoskék háttéren.
- Álmodtam - válaszolta végül, még mindig az eget és a távolodó madarakat nézve, kezeit a száraz, göcsörtös ágakon pihentetve. - Hosszú álom volt. Talán nem is álom, inkább egy emlék a régmúltból, egy másik életből - gondolkodott fátyolos hangon, miközben próbálta előhívni a képeket, ám semmi sem történt. Nem emlékezett, mintha csak ok nélkül eredtek volna el a könnyei.
- Ostoba kölyök, ne beszélj sületlenségeket - sóhajtott mélyet a nő, megfáradt hátával a boltja ajtajának dőlve Ania mellett. - Még hogy másik élet. Biztosan lajhár voltál ezzel a munkatempóval. Gyerünk, kelj fel onnan, a végén még megbetegszel itt nekem, aztán az az ideggyenge nagynénéd majd idejár a nyakamra - csapta össze a tenyereit, mintha csak egy egyszerű nagyanyó lenne, és ezzel a mozdulattal jelzett volna az unokáinak, hogy mára végéhez ért a mesedélután.
- Aya nem ideggyenge, ő csak… - Nem fejezte be. Nem tudta, hogyan fogalmazhatná meg, önthetné szavakba azokat a borzalmakat, amiket Aya átélt. Amit így vagy úgy, de mind átéltek. Inkább az idősebb nőre pillantott. Egymás szemébe néztek, mire az bólintott. Tudta. Mindent tudott, amit tudni engedtek neki.
* * *
„Este te is jössz a palotába!” Flora, az az átkozott boszorkány! Szavai még akkor is kísértették, mikor nem sokkal sötétedés előtt kilépett a virágbolt apró ajtaján, majd a kelleténél nagyobb hévvel becsapta azt. Szinte hallotta, ahogy az idős nő bent morog az orra alatt. Megérdemelte. Nem akart a palotába menni, tulajdonképpen az utolsó hely volt, ahová vágyott volna. Mégis, mikor vitába szállt, esélye sem volt. Nem tartotta magát egy gyenge akaratú, könnyen elnyomható nőnek, munkaadója azonban mindig fölé kerekedett. Mintha mindig pontosan tudta volna, mit kell mondania ahhoz, hogy nyerjen. Tulajdonképpen… pontosan tudta mit kell mondania ahhoz, hogy nyerjen.
Lassú, komótos léptekkel, ruhájának átázott és egyre nehezebb szegélyével mit sem törődve andalgott a ház felé, ahol lakott. Tekintetét hol az embereken, hol pedig a vásár utolsó megmaradt portékáin pihentette. A legdrágább, vagy éppen a leghaszontalanabb darabok voltak már csak elérhetőek, ám még így is szép számmal voltak olyanok, akik vágyat éreztek ezeknek a megvételére. Hiába, ez volt az egyetlen olyan régebbi „szokás”, melyet a Valiar ház tíz esztendővel ezelőtti trónfosztása után sem szüntettek meg. Minden más ünnep el lett törölve, és újakat hoztak helyettük, olyanokat, amik a Hamis családot éltették. Persze, voltak olyanok, többen, mit bárki gondolta volna, akik hűek maradt a régi hagyományokhoz. A Szarvas Ünnepe, mellyel a tavaszt köszöntötték, vagy Ealena születésének évfordulóján, ami három hét múlva volt esedékes. Azonban ezeket veszélyes volt megtartani. Ania emlékeiben élénken élt az egyetlen kivégzés képe, melyet valaha látott. Hét éve történt, nem sokkal a tizennyolcadik neve napját követően. Véletlen keveredett arra, azonban valami megállásra késztette. Egy érzés, melyet évekkel korábban tapasztalt utoljára. Akkor történt.
Megpillantotta a főtér közepén térdelő férfit. Nem volt neki ismerős, sosem látta. Nyakát egy farönkre támasztották, tetőtől talpig feketébe öltözött hóhér állt mellette, a napfényben meg-meg csillanó bárdjára támaszkodva unottan hallgatta, amint Ewan Lloyd, a király főtanácsosa a hűségről és életről beszél az összegyűlt tömegnek. Ezt már akkor roppantmód szórakoztatónak találta, hogy pont az a férfi tartott előadást a királyi család iránti hűségről. Mögötte pedig ott állt az akkori koronaherceg, a jelenlegi király, Kayden Calaeris. Ania akkor látta őt először királyi pompájában, és letaglózta. Nem maga a férfi, hanem annak élettelenül csillogó íriszei, melyekkel a népet és a világot szemlélte. Aztán a beszéd véget ért, a bárd felemelkedett, majd olyan könnyedén vágta át a férfi nyakát alkotó húst, ínakat és csontot, mintha csak kést mártott volna a vajba. Ania torkát a feltörő sikítás marta a látottak nyomán, ám az, akit kivégeztek, semmit sem szólt. Kemény és határozott tekintettel nézett előre. A hite az előző királyi családban megingathatatlan volt. A halált is vállalta érte.
Ezek a kivégzések azonban nem voltak ritkák. Ha havonta nem is, de negyedévente egy-kettő bizonyosan megesett. Senki sem tudta, hogy a vádak valósak-e, esetleg bizonyítást nyertek. Nem is az volt a valódi cél, hogy igazságot szolgáltassanak, igazság már régen nem létezett ebben az országban. A valódi cél a félelem fenntartása volt, hogy a népnek még véletlenül se jusson eszébe ostobaságot csinálni. Azzal azonban nem számoltak, hogy ha olyan kilátástalanságba taszítják az embereket, hogy már nincs mitől félniük, akkor mindenképpen kitör a lázadás. Itt még nem tartottak. De kocsmák sötét sarkaiban és az alvilág eldugott szegleteiben már híre kélt bizonytalan eredetű szóbeszédeknek. Ezek emberek egy nagyobb csoportjáról szóltak, akik évek óta szerveződtek és vártak. Némán és türelmesen, mint vadász a prédájára. Ám most úgy érezték, itt az idő.
Ha éppen a virágboltban hangzottak el ezek, vagy ne adj Isten, a véleményét kérték, nem mondott semmit. Óvatosságra intett mindenkit. Bizonytalan időket éltek, nem tudhatták biztosra, hogy ki barát és ki ellenség.
Kilépve az emlékek ködéből megrázta magát, mintha csak a ruhájára ült dértől kívánt volna megszabadulni. Figyelmét a múlt véráztatta történéseiről inkább a jelen árusaira fókuszálta. Családjával, már amennyire nevezhette így őket, kisnemesként tengették napjaikat az ország tehetősebb, apróbirtokos kisnemeseinek egyikeként. Ez azonban nem azt jelentette, hogy ész nélkül szórhatták a pénzt, még ha Ania ruhái nem is mindig ezt az üzenetet közvetítették. Úgy mindenképpen nem, hogy Aryan minden haszontalanságot megvett, ami csak szembejött vele az utcán. Az árusok kedvenc balfékje volt, ő pedig végig sem gondolva, mi mennyit ér, csak adta, amennyit kértek. Mindezt azért, mert ő megtehette. Egykor, a lázadás előtt biztosan, de most nem. Vagyis de, azok kárára, akikkel egy háztartásban élt.
Így ott kellett spórolniuk, ahol tudtak, adott esetben a zöldségeken és a gyümölcsökön. Ezért ha Ania tehette, akkor a vásáron megvett mindent, ami a következő hetekre kellett. Még akkor is, ha nem feltétlen a legjobb minőség volt. Szükség volt erre. Egyszerűen nem tudhatták, Aryan mikor akar hatalmas pénzeket kiadni egy újabb hasztalanságra.
* * *
- Megjöttem - kiáltotta, mikor belépett a kétemeletes ház ajtaján, választ azonban nem várt. Aryan minden bizonnyal az estére készült, hiszen ma volt a nagy nap. Erre várt az elmúlt tíz évben. Aya pedig segített neki, mintha nem egy ma-holnap harminc esztendős férfiról lett volna szó, hanem egy kisgyermekről, aki az édesanyja nélkül még a ruhás fiókját sem lelné meg.
- Végre - hallott meg mégis egy megkönnyebbült zihálást, mire egy férfit pillantott meg a lépcső tetején. Egy olyan férfit, akinek nem kellett volna otthon lennie. Nem mintha Micah jelenléte zavarta volna, azonban ő ilyenkor dolgozott. Ha nagyon kritikus akart volna lenni, akkor úgy fogalmazza meg, hogy mindig dolgozott. Nem mintha ezt valaha felrótta volna neki, hiszen pontosan tudta, értük teszi.
- Hogy-hogy itt? - vonta fel a szemöldökét, miközben az ajtó mellett elhelyezett fogasra akasztotta a köpenyét. Várhatott volna a házvezető nőre, hogy elkérje és megcsinálja ezt helyette, ám Kayden fiát is királlyá koronázták volna, mire ez bekövetkezik.
- Volt egy olyan ostoba ötletem, hogy talán szükségük lehet rám és a tanácsaimra, de ez… - Olyan megrendülten ingatta jobbra-balra a fejét, mintha csak egy háborús övezetből érkezett volna vissza. Ha Ania nem tudta volna, hogy miről van szó, megengedett volna magának egy mosolyt. - Ne akard tudni, mi van ott fent - simította hátra a haját, mire láthatóvá vált a szemét átszelő vágás teljes egészében. A lány szíve, csak úgy, mint mindig, ha látta, csordultig telt bűntudattal. Az ő hibája volt az a sebhely. - Whisky - lehelte kétségbeesetten, ügyet sem vetve a lányra. - Whiskyre van szükségem, sokra.
- Ennyire rossz? - kérdezte erőtlenül, mindössze azért, hogy mondjon valamit, ne csak álljon gyászos, bűnbánó tekintettel, melyre Micahnak pont nem volt szüksége, sem a múltban, sem a jelenben, sem pedig a jövőben. Egyszer megpróbálta szóba hozni azt az éjszakát, a férfi azonban leállította. Már azt is sértésnek vette, hogy bocsánatot kívánt kérni tőle. Pedig… úgy lett volna fair, ha nem olyan ügyetlen, ha nem olyan naiv… Az idő kerekeit azonban nem tudta visszafordítani, az megállíthatatlanul forgott előre, az pedig, hogy tanul-e a korábbi hibáiból, már csak rajta múlott.
- Még annál is rosszabb. Ha Ayán múlna, díszöltözetben küldené őt oda. Mintha már most arra készülnének, hogy díszes sereget összeverbuválva, büszkén lobogó Valiar zászlókkal betörjenek a palotába és bosszút álljanak a történtekért. Pedig ez csak egy gyűlés, a fiúnak az első. Másfél órába került lebeszélnem őket - masszírozta meg a homlokát.
Most már nem tudta megállni, szájának jobb széle halovány mosolyra húzódott. Annyira komikus volt, hogy egy kemény harcokat megjárt férfit két ember alig kilencven perc lefogása alatt jobban lefárasztott, mint egy akár évekig is eltartó ütközet. És ez valahol végtelenül szomorú is volt, mivel egy olyan üzenet volt mindenki számára, amit nem akartak felismerni. Egyszerűbb volt szemet hunyni felette, mintha minden rendben lenne. Hiszen, ha nem így tettek volna, akkor gyakorlatilag feleslegessé nyilvánítottak volna minden erőfeszítést, amit az utóbbi években tettek.
- Szerinted készen áll? - kérdezte óvatosan Ania, miközben halk léptekkel, kosárral a kezén követte a férfit a konyha felé. Ám az nem válaszolt. A ház alsó szintjén csend honolt, csak lépteik ütemes kopogása törte meg azt, amint cipőjük a helyiséget borító csempével találkozott. Apró konyha volt, négy plusz egy embernek azonban nem is volt szüksége nagyobbra.
Csendben tette le a kosarat a faasztalra, majd kezdte helyére pakolni a zöldségeket. Közben hallotta az üveg csörömpölését, majd a folyadéknak azt a jellegzetes hangját, amint kiöntik pohárba. Többször volt már ennek fültanúja, mint azt szerette volna. Válasz azonban továbbra sem érkezett. Nem is erőltette, hiszen mind a ketten tudták, Micah azonban nem akarta kimondani. Hiszen akkor valóságos lett volna, tényszerű. El kellett volna fogadniuk, hogy talán más utat kell keresni, arra azonban ötletük sem lett volna, hogy merre induljanak. Arról nem is beszélve, hogy rajtuk kívül más nem is fogadta volna el azt. Árulásnak titulálták volna.
- Este a palotába megyek - mondta halkan, talán még a suttogás is hangosabb volt. Remélte, hogy a férfi nem hallja meg, talán még imádkozott is érte, annak ellenére, hogy nem hitt az istenekben. Nem akart, hiszen ha voltak is, biztosan elhagyták őket egy olyan bűnért, melyet láthatóan egy egész népnek kellett megfizetnie. Egyszerűbb volt abban a tudatban élni, hogy nincsenek. Így tehát, már az elején tudta, hogy imái nem találnak meghallgatásra, pont ezért nem ijesztette meg az a hang, mellyel az italos pohár a pultra csapódott. Csoda, hogy nem törött el.
- Nem - jelentette ki minden kérdés nélkül. Ahogy Ania bíborszín ruhája felett óvatosan hátrapillantott, látta a férfi határozott, robusztus alakját, amint sötéten lángoló barna íriszekkel mered rá. Arcán végtelen düh és értetlenség kavargott.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, hiszen így volt egy kiváló indoka a távolmaradásra. Ez a „nem” olyan volt, mellyel még Flora sem veszekedhetett. Egy apa tiltakozása mindent felülírt. Ennek hatására mégis feltámadt benne a vágy, hogy menni akar. Még akkor is, ha ez veszélyes volt. Aki belépett a palotába, az minden esetben az életével játszott. Tudta, hogy ez egy pontosan olyan válaszreakció, melyet az éretlen sihederek adnak, mikor szüleik megtiltanak nekik valamit. Mikor a gyermekek öntudatukra ébrednek, és önállóságot követelnek maguknak. Ő azonban idén ősszel múlt huszonöt, és mindennemű szabadságot megkapott, mely nem veszélyeztette a biztonságot. Ha visszagondolt, kevés alkalmat tudott felidézni, mikor Micah nemet mondott neki. Mégis így érzett, amiért hirtelen bűntudat kerítette hatalmába. Az érzéseiért és azért, amiről már akkor tudta, hogy meg fogja tenni.
- De Flora…
- Teszek a virágkötő vénasszonyra. A válaszom nem. Felőlem a kocsmától kezdve a bordélyon át oda mész, ahová akarsz, de a palotába nem teszed be a lábad - jelentette ki határozottan, majd kiitta az poharában hagyott italt és töltött még hozzá. A dühről remegett a karja.
Némán tettek-vettek egymás mellett, míg meg nem hallották, hogy a bejárati ajtó lusta, ismerős nyikorgással kitárul, majd becsukódik. Egymásra néztek. Hirtelen teljesen mindegy mi történt korábban, egyetértettek-e vagy sem, szövetségesek lettek. Mind a ketten pontosan tudták, hogy ki érkezett meg és miért.
Vendégük jól hallhatóan topogott kicsit az ajtóban, talán a bejárónőre várt, ám mivel az nem érkezett meg, magát szolgálta ki, majd elindult. Remélték, hogy felmegy a lépcsőn és inkább az emeleten tartózkodókat szórakoztatja, ám nem volt ekkora szerencséjük. Sem most, sem korábban. Nem értették, hogy a férfi miért is szereti ennyire a társaságukat, mivel, bár hálásak voltak neki azért, amit értük tett, sosem viselkedtek vele szívélyesen. Válaszoltak a kérdéseire, és felületesen érdeklődtek személyes és kedves családja hogyléte felől. Ennyiben azonban ki is merült a társalgás azon része, melyet ők kívántak vele folytatni.
- Áh, jó napot! - lépett be széles mosollyal Lloyd tanácsos a konyhába. Korát meghazudtoló, ruganyos léptekkel szelte át a helyiséget, pont úgy, hogy Ania és Micah közé kerülhessen. Vajon taktika volt ez, hogy így is elválassza őket? A lány nem tudta volna megmondani, ám nem is különösebben rágódott sokat a kérdésen, hiszen a maga nemében jelentéktelen volt. Akármennyire is kedvelték, vagy éppen utálták egymást, nem számítottak ellenségeknek. A céljuk megegyezett, tehát bizonyos szinten szövetségesek voltak. - Esetleg megzavartam volna egy mély apja-lánya beszélgetést? - érdeklődött jókedvűen, miközben sétabotját az asztalnak támasztotta, majd mintha otthon lett volna, felvett egy tisztán csillogó poharat a pultról és a ház ura felé nyújtotta. Micah csak felhúzta a szemöldökét, majd egy mély, lemondó sóhaj kíséretében alkoholt öntött a tanácsos poharába.
- Nem - dörmögte mély, öblös hangján, mikor visszahelyezte a whiskys üveget az asztalra. - Csak a vásárról esett szó. Megint felment a paradicsom ára - vetette oda, mintha valóban ez lett volna a téma.
- Sajnálatos - lötyögtette meg szórakozott mosollyal a poharában lévő italt a férfi. Mintha valóban érdekelné annak a tetves paradicsomnak az ára. - Majd lemegy, ha minden a terveink szerint alakul. Vagy egyszerűen csak nem fogja érdekelni ilyen apróság az embereket. Tényleg, hol van a mi…
A kérdést azonban nem tudta befejezni, ugyanis Aryan robbant be a konyhába. Zihált, orcája enyhén piros volt, ruhája picit meggyűrődött, ezekkel azonban mind nem foglalkozott. Csokoládébarna, izgatottan csillogó íriszei átsiklottak Anián és Micah-n, mintha ott sem lettek volna. Llody tanácsoson állapodtak meg. Bizalom és remény sugárzott belőlük, no meg hit. Olyan naiv és gyermeki hit, mely mindig meglepte Aniát. Sosem értette, Aryan hogy képes ilyen szemmel nézni arra a férfira, aki a királyi családhoz való hűségről papolt egy kivégzés előtt, arra, aki most Kayden legbizalmasabb embere volt. Ezt a pozíciót pedig nem adják ingyen. Valamit csinálnia kellett, hogy ezt elérje. Valami olyat, amiről soha nem ejtett szót, ha esetleg fel is merült a téma, hárított, mintha nem lenne fontos. Pedig az volt, ebben a helyzetben mindenképpen. De láthatóan ez nem sok embert érdekelt rajtuk kívül.
- Nem túlzás? - kérdezte mégis szkeptikusan Ania, hiszen nem bálba készültek, hanem egy lázadókkal szervezett találkozóra. Ha a lány jól sejtette, akkor nem egy fehér teázóasztalnál készültek megvitatni a részleteket. Felesleges cicomának tartotta ezt az egészet, véleménye szerint jó lett volna a fiú hétköznapi viselete is.
- Drága kicsi Nyeska, te ezt nem értheted - mosolyodott el elnézően Aryan, mintha csak egy buta gyermek kérdezett volna tőle valami olyat, mely mindenki számára egyértelmű, csak ő nem tudja értelmezni. - Hogyan is érthetnéd? - lépett közelebb a lányhoz, majd gyengéden annak arcára simította a kezét. - Hiszen ez olyasmi, amit nem érthetsz, de nem is kell. Miért is kéne? Nem kíván tőled ilyet senki. Te csak várj itt türelemmel, míg mi mindent elrendezünk - mosolygott puhán, majd közelebb akart hajolni, hogy csókot leheljen a lány ajkaira, ám az oldalra fordította a fejét. Nem mondott semmit, arca azonban égett. Ez nem Aryannak és kedveskedő hangnemének volt köszönhető, hanem a dühnek, amit minden egyes alkalommal érzett, mikor a másik úgy kezelte őt, mintha csak valami porcelánbaba lenne, amit óvni kell a legapróbb széltől is, nehogy összetörjön. De nem volt az, sosem volt az. A szülei egész életében keménynek és céltudatosnak nevelték. Azonban akárhányszor felhozta ezt a férfinek, mintha semmit sem mondott volna. Minden alkalommal csak egy elnéző mosollyal megsimogatta az arcát, mintha egy rosszcsont gyermek lett volna, épp úgy, mint most. Még ha Aryant szerette is, a bánásmódot, amit gyakran tanúsított felé, azt gyűlölte. Lehetett így valóban szeretni valakit?
- Igaz - bólintott, mintha megértette volna Ania viselkedésének az okát. - Ennek nem most van itt az ideje, majd ha hazajöttem - simított végig hüvelykujjával a lány alsó ajkain. Érintése ígért valamit, azt azonban egyikük sem tudta volna pontosan megmondani, hogy mit. Ez már csak így működött köztük. Tulajdonképpen mik is voltak ők egymásnak? Sorstársak, barátok, testvérek, ellenségek, netalántán szeretők? Egyik sem, és mégis, egy picit talán mindegyik. Olyan időket éltek, ahol nem érte meg felcímkézni a kapcsolatokat, egyszerűen csak élvezni kellett a jelent, mert a jövővel ellentétben az volt biztos.
***
- Szóval megszöktél - állapította meg az egyértelműt Flora, mikor Ania késve és futva érkezett a virágbolt elé. - Nem tudom eldönteni, hogy melyiktek az ostobább. Te, vagy az a férfi, akit apádnak nevezel. Igazán komoly a verseny, legalább annyira, mint a hátam és a csípőm között, hogy melyik fáj jobban - ciccegett rosszallóan, miközben magához vett egy csokor virágot, majd minden szó nélkül elindult a királyi palota felé, otthagyva egy méretes, jól megpakolt szatyrot. Mindezt természetesen tüntető jelleggel, hogy Ania tegye hasznossá magát, és hozza, ha már eljött idáig.
Szótlanul haladtak egymás mellett a hideg, kopár fákkal és világos ablakokkal borított úton. A hideg csípte minden bőrfelületüket, az idő már hetekkel ezelőtt télbe fordult át, a szél pedig napok óta az első hó ígéretét hordozta magával, ami azonban nem akart megérkezni. Nem akarta díszes fehérbe borítani a komor tájat. Olyan volt ez, mint mikor egy ember érzi a változás szelét, majd várja, hogy az megérkezzen, és erejével elsöpörjön mindent, azonban az mégsem jön. Csak egy vigaszt nyújtó hamis ígéret, semmi több. Ilyen volt a havazás is. Várták, mindenki várta, hogy lehulljon a hótakaró, ezzel enyhítve a fagyos szeleket, ám az csak nem akart megjönni.
Ania tekintete ide-oda cikázott az út két oldala és Flora között. Az öreg nő lassan, mégis határozottan járt, mintha ezzel akarná magának és a világnak bizonyítani, hogy neki bizony még van teendője ezen a földön. Ami nem a szülőföldje volt, mégis az otthonának nevezte. Aggódott, és a maga módján harcolt is érte. Tudta, hogy sokan összesúgnak a nő háta mögött, mivel a palotát is szolgálta, azonban a legtöbben nem ítélték el ezért. A hűség és hit egy dolog volt, az élet pedig egy másik. Ezekben az időkben megtagadni egy királyi parancsot majdhogynem egyet jelentett a biztos fővesztéssel. Ezzel szemben Flora nyíltan beszélt a jelen királyi család ellen. Bírálta őket, a vezetésüket és a hatalomra kerülésük módját. De akkor miért szolgálta őket? Ez is egyike volt azoknak a kérdéseknek, melyeket Ania sosem tett fel. Nem azért, mert nem merte, vagy nem akarta volna, egyszerűen csak félt a választól. Néha jobb volt édes tudatlanságban élni, mint az igazság súlyát cipelni. Talán Aryannak igaza volt, talán tényleg nem érthette őt.
Nehezen, több átvizsgálás után engedték be őket a király székhelyéül szolgáló épületegyüttesbe, főleg őt, akit nem ismertek az őrök. Többször is átvizsgálták a csomagját, majdnem őt is végigtapogatták, ám szerencsére Flora a segítségére sietett, mondván, „még az is többet nyom nála, akit száraz koszton és napi egyszeri étkezésen tartanak a fogdában; egy épkézláb fegyvert sem bírna el, nem hogy a testére kössön bármit is”. Az őrök ugyan kétkedve néztek az idős nőre, de annyiban hagyták. Hála a Sorsnak, vagy bárkinek, aki egyengette az útját!
- Ez a hely semmit sem változott - sóhajtotta, mikor az egyik elhagyott oldalfolyosóra fordultak, útban a palota kertje felé. Régen, nagyon régen volt, mikor először betette ide a lábát. Félt, ideges volt és menekülni akart. Az édesapja azonban erősen szorította a kezét, mintha csak az élete, az életük múlott volna rajta. Így, ennyi esztendő távlatából már nem tartotta azt sem elképzelhetetlennek, hogy valóban így lett volna. Az a nyomasztó érzés azonban, amit az első pillanattól kezdve érzett e falak között, nem szűnt meg sosem, most is érezte, hogy lassan, alattomosan, de úgy telepszik a vállára, mint penész a megromlott élelmiszerre. Volt valami ebben a helyben, valami, ami szavakba önthetetlen volt. Rajta kívül azonban senki sem tapasztalt ilyet. Az apja, Aya és mindenki más, a félelem és a fiatalkor számlájára írta a dolgot. Nevetve legyintettek, mikor megemlítette nekik. Most azonban már nem volt fiatal. A barna kőfalak pedig még koszosabbak voltak, a fáklyák is kicserélődtek, a képek és faliszőnyege. Minden megváltozott, ő maga is, az érzés azonban nem. Az ugyanúgy jelen volt.
- Jártál már itt?
- Igen, gyermekként párszor, leginkább Aya jóvoltából.
- Tényleg, tényleg - bólintott a nő, mintha kiment volna a fejéből, hogy Ania nagynénje egykor a palotában szolgált. Mintha ez az információ mindig kiment volna a fejéből. - De ne is húzzuk ostoba fecsegésekkel az időt. Te menj a tetőtéri kertbe, vágd le a száraz virágokat, én addig beviszem ezt a királyné szobájába, aztán körbenézek a lenti kertben. Bár ott télvíz idején nem szokott teendő lenni, csak azt ellenőrzöm, amit tegnap is - adta ki az utasítást, mely egyértelmű volt. Időt sem hagyott a kérdések feltételére, pedig Aniának lett volna pár. Kezdve azzal, hogy a felső kertben hogy lehetnének virágok, mikor éppen tél közepe volt, hó nélkül, faggyal fűszerezve. Még furcsábbnak találta, hogy miért volt olyan biztos az, tudja, hol a felső terasz? Hiszen az a rész még kívülről sem látszott, csak azok ismerhették, akik jártasak voltak a palotába. Ahogy nézte a nő távolodó alakját, inkább elengedte ezeket, úgy hitte, elég megválaszolatlan kérdése akadt erre a napra, nem volt szüksége még többre.
A palota valóban semmit sem változott, természetesen a korábbi királyi családot éltető képek és drapériák mind eltűntek, minden bizonnyal az enyészeté lettek, hacsak nem pusztították el őket azonnal. Minden más azonban pontosan ott és ugyanolyan állapotban volt, ahogy az homályos, gyermeki emlékezetében élt. Nem mintha sokat gondolt volna erre a helyre, mi több, igyekezett másfelé terelni őket. Álmaiban azonban gyakran járt ezeken a folyosókon. Mezítláb a néma csendben, amint valaki a karjánál fogva húzta előre. „Mondani akarok neked valamit, nagyon fontos”, kérlelte mindig, hogy ne menjen el, ne sikoltson, ő pedig engedelmeskedett. Még ha az agya nem is, de a szíve tudta, ki ő, bízott benne. Aztán mielőtt beléptek volna egy ajtón, mindig felébredt. Most pedig, bár egyedül, de ugyanazon az úton ment végig, majd megállt a virágfaragásokkal díszített faajtó előtt. A kilincsre helyezte a kezét, azt azonban nem nyomta le. Volt valami furcsa a helyzetben, a levegőben, a szőnyegben, amin állt, de még a mellette pislákoló lángban is. Mintha minden üzenni kívánt volna neki. Megrázta a fejét, szinte hallotta Flora hangját, amint ostoba lánynak nevezi. Az is volt, hogy ilyen érzések és gondolatok kavarogtak benne, így tehát lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót.
Kellemesen meleg levegő csapta meg az arcát, és amint kilépett a teraszra, olyan volt, mintha hirtelen a tavaszban találta volna magát. Egy kövekből kirakott úton állt, melyet sötétzöld fű szegélyezett. A tavasz legkülönfélébb virágai, fák és orgonabokrok voltak elszórva mindenfelé. Még egy bagoly is huhogott valahol a lombok között.
- Mágia - suttogta bele meglepve a kellemes, tavaszi szellőbe, mely felemelt pár elhullott levelet, majd vissza is tette oda. Másképpen ez nem volt lehetséges. Tátott szájjal sétált végig a kertben, barna íriszeit minden megpihentette, itta magába a látványt és azt a földöntúli békét, ami az egész helyből sugárzott. Amint egyik lépést tette a másik után, nem azt mérte fel, hogy mely hajtásokat kell lemetszeni, és hogy honnan kell kiszedni a száraz virágokat, hanem azt a varázslatosan szép, mesebéli kertet vizslatta, ahová került. Hirtelen úgy érezte magát, mintha maga is egybe csöppent volna. Minden bizonnyal órákra elveszett volna, kizárva a teljes külvilágot, ha nem zavarják meg, hiszen ez volt az első alkalom, hogy ilyen erős aktív mágiát tapasztalt.
- Ki van ott? - csattant jeges ostorként a levegőben egy színtelen, dühös hang. Ania megdermedt, kezei megálltak a levegőben, remegni sem volt ereje, olyannyira hatalmába kerítette a hideg félelem. Meg mert volna rá esküdni, hogy a szíve jó néhány ütemet ki is hagyott. Ismerte azt a hangot. Tudta, kihez tartozik. Nem mozdult. Egyikük sem csinált semmit, csak álltak némán a kertben és vártak. A szél törte meg a mozdulatlanságot. Lágyan fújt, összekuszálta a zöldellő fák lombját, és bódítóan édes, ismerős orgonaillatot hozott magával.
- Fordulj meg! - Parancs volt ez, nem kérés. Egy dühös férfi parancsa, Aniában pedig nem volt elég bátorság, ahhoz, hogy megtagadja, vagy egyszerűen csak vágyott arra, hogy megforduljon. Lassan helyezte egyik lábát a másik után, míg nem szembekerültek egymással, tekintetét azonban egyelőre a zöld pázsiton pihentette. Eldöntötte, hogy nem fog félni, bármi történjék is, erős lesz. Büszkén felszegte az állát, és egyenesen Őfelsége Kayden Calaeris szemébe nézett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése